comestion | jikook

1-05

Nem hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de cseppet sem éreztem megterhelőnek először ezt a munkát. Szerencsére hamar hozzászoktam ahhoz, hogy hogyan kell az adatokat felvenni. A doktor valóban mindent diktált, én figyelmesen hallgattam őt, s igyekeztem mindent pontosan leírni. Még valamilyen kódokat is mondott, azoknál valóban nagyon kellett koncentrálnom, illetve a gyógyszerekre, amiket felírt egy-egy páciensnek.

Még órák elteltével is izgatott voltam, s úgy vártam az újabb embereket. Valamiért jó érzéssel töltött el, hogy én is részese lehetek annak, hogy egy pici élet fejlődik. Pedig csak a monitoron láttam. Olykor csak egy piciny folt volt, néha pedig már egy fejlett kisbaba a pocakban. Csodás szakma, az már biztos. A doktor is rendkívül kedves volt mindenkivel. Néhány alfa úgy engedte be az omegáját, hogy ő be sem jött. Megbíztak benne, ami azért tiszteletre méltó. Az ő fajtájuk nem erről híres. Nagyon féltik a saját tulajdonukat, de úgy tűnik, hogy ő mégis kiérdemelte azt, hogy nem aggódnak mások.

Dr. Jeon még egy határidőnaplót is a kezembe adott. Ebben voltak a hónapra beírt páciensek, s mondta, hogyha keresné őt valaki időpontot kérve, akkor azt már csak a következő hónapra írhatom, mert teljesen be volt táblázva. Kissé elszörnyülködtem látva, hogy ennyit dolgozik, de közben minden elismerésemet megkapta az alfa. A tisztavérűek tényleg a csúcson vannak. Biztos, hogy a fizetése is magas, főleg, hogy páran akartak neki adni, de egyiket sem fogadta el. Lehet, hogy nem is szabad neki, fogalmam sincs. Azért ez elég híres kórház Szöulban, szóval nem lepne meg, ha emiatt megrovást kapna a feletteseitől.

- Rendben, akkor kérem, ne feledje szedni a gyógyszereket rendszeresen, mert fontos ilyenkor, hogy a magzat egészséges és erős maradjon. A következő hónapban találkozunk. – terelte őket az ajtó felé, én pedig az ajtó felett kattogó órára pillantottam. Hamarosan ebédidő lesz, gondolom ő is ezért igyekszik.

- Pontosan melyik nap? – kérdezte az alfa, aki a várandós omegával jött be.

- Hetedike. – válaszoltam én mosolyogva. – Hetedike és kilenc óra.

- Köszönjük szépen. – hajolt meg egy kedves somollyal a fiatal hölgy, s ki is mentek.

Miután a doktor becsukta az ajtót, kicsit kinyújtottam elgémberedett végtagjaimat, s nyöszörgésem közepette gondolkoztam azon, hogy a kórház büféjéből vegyek magamnak szendvicset ebédre, esetleg menjek át a közelben lévő étterembe. Sajnos elpakolni magamnak valamit már nem volt időm, hála Felixnek, aki folyamatosan kinyomta az ébresztőmet. Szerencse, hogy ruhát rakott ki nekem, ráadásul jókat, így nem kellett nekem még külön feltúrni a szekrényemet.

Nem haragudtam az omegára, hiszen nem akart ő rosszat, csupán nincs ahhoz hozzászokva, hogy dolgozok. Nekem is eleinte furcsa lesz, de biztos vagyok benne, hogy hamar hozzá fogok szokni.

Egy kopogás hallatszott az ajtón, s Ji Kyunghee dugta be a fejét az ajtón. Mikor kiszúrt, elmosolyodott, s bátrabban lépett be. Mondta, hogy csak azért jött, hogy még egy-két dolgot megbeszéljünk, s akkor már megmutatja nekem nagyjából, hogy mi hol van. Na igen, szerencsére nem kellett gyakran látogatnom a kórházat, egyedül a mandulaműtétem miatt feküdtem be, de akkor is kicsi voltam, s nem ezen a helyen voltam. Ez egy drága hely, nekünk pedig nem volt megengedett a luxus, tekintve, hogy édesanyám egyedülálló, kétgyermekes omega volt. Nem jelölték meg, s ez szégyen volt. Mindenki lesújtó pillantásokkal illetett minket, még gyerekeket is, pedig nem tehettünk semmiről, ahogy anyám se.

Kicsiként nem értettem, hogy miért nem mehettünk mi is ki az utcára játszani, amikor már sötétedett. Sokan akkor látogatták meg a játszóteret, főleg nyáron, hiszen hűvösebb volt, a levegő addigra már nem volt perzselő. Mi nem rajzolhattunk az utakra krétával, mint a többiek. Viszont sosem voltam túlságosan magam alatt, főleg, mikor megtudtam, hogy ennek milyen veszélyei is vannak.