comestion | jikook

✖️epilógus✖️

— 5 évvel később —

Azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem. Lassan indulnunk kellett, de én még mindig csak a szétszórt játékokat szedtem össze, közben pedig vissza-visszarohantam a konyhába, hogy megnézzem nem égett-e le a rántás.

- Pa! Minjae elvette a piros ceruzámat! – jött ide hisztizve Minho, én pedig a háta mögé néztem, ahol a testvére lépkedett be, kezében pedig nem egy piros, hanem egy kék ceruza volt.

- Kincsem, két piros van, ha elveszi az egyiket, akkor ott a másik. – sóhajtottam, s kavartam ismét egyet az ételen, majd az órára pillantottam. Hamarosan Jungkook is hazaér. Gyorsan eszünk és mehetünk is.

- De nekem a másik kell! Az nagyobb és mivel fogom lerajzolni a papagájt? A kicsivel már nem tudom, mert én már nagyfiú vagyok! – kontrázott, én pedig elnevettem magam.

- Igazad van, ne haragudj. – tettem le a fakanalat, s guggoltam le a csöppséghez, bár már jócskán a combom közepéig értek. Sőt, lassan a csípőmet érte a fejük teteje. Az már biztos, hogy mindketten olyan benga állatok lesznek, mint az apjuk. – De ne veszekedjetek, jó? – simítottam meg Minho fekete hajacskáját, de ő továbbra is duzzogott.

- Odaadom neked, csak ne hisztizz! – mondta Minjae, bár ezzel kicsit sem javított a helyzeten, ugyanis a testvére azonnal felcsattant.

- Én nem hisztizek, azt te szoktál! Milyen példát mutatsz majd Jungsooknak?! – kérte számon, én pedig a fejemet ráztam hitetlenségemben.

Kétségkívül a ház egy pillanatra sem csendesedik, mióta ők megszülettek. Az ikrek egy perc nyugtot sem hagynak nekem.

Minjae kis szoros, okos fiúcska, az oviban is folyamatosan dicséri őt az óvónénije, viszont Minho... Ő is okos és szorgos, de hamar bajba kerül, s abba rendszerint magával rántja a testvérét is. Gyakorlatilag egyformák, az egyetlen különbség, hogy Minho örökölte az apjától az anyajegyet az alsó ajka alatt, míg Minjae nem.

Már most alfás vonásaik vannak. Bátrak, aktívak és erősebbek is, mint a csoporttársaik. Várható volt, hiszen Jungkook családja tisztavérű, ő maga is az. Már évszázadok óta nem volt omega köztük, én vagyok az első, éppen ezért a kölyök sem tisztavérűek, ám erős alfa géneket örököltek. Előre félek, mert tizenévesen ezek engem felhajítanak a holdra...

Arra kaptam fel a fejem, hogy a két fiú veszekedni kezd, s már majdnem egymásnak is rontottak vöröslő szemekkel, de ekkor közbeléptem. Most rajtam volt a sor, hogy felcsattanjak.

- Jeon Minjae és Jeon Minho! – hívtam őket teljes nevükön, mire lefagytak, s meghúzták magukat. – Ne veszekedjetek már mindenen! Apátok hamarosan hazaér és elmondom, hogy milyen rosszak voltatok! Tessék szépen visszarakni a helyükre a játékokat és kibékülni, mert másképp nem megyünk el az állatkertbe! – hoztam a szigorúbb formámat.

Sosem szerettem ilyen lenni, de néha muszáj voltam kicsit megemelni a hangomat. A két lurkó aligha hallgat valakire. Szerencsére én kivételt élvezek, akárcsak az apja, vagy a nagyszülei, de Jihyenél ördögök. Legalább is a nővérem elmondása szerint. Szeret vigyázni rájuk, már csak azért is, mert ha valamit összetörnek, akkor mi kedvesen kifizetjük neki. Még jól is jár velük, de kell hozzájuk egy idegrendszer, az biztos.

Jó testvérek, mert nagyon szeretik egymást, s ha az egyiknek szüksége van valamire, a másik biztosan ott lesz mellette, csupán, mint minden családban és testvér között, itt is vannak viták. Főképp játékokon, vagy jelen esetben egy színes ceruzán.

A fiúk nagy szemekkel néztek rám, majd egymásra. Egyet bólintottak, s közösen indultak el felém, hogy egyik az egyik lábamat, másik pedig a másikat ölelgesse.