comestion | jikook

5-09

Semmiképp sem szerettük volna anyát és mamát egy szállodába küldeni, úgyhogy felajánlottuk nekik, hogy legyenek nálunk nyugodtan. Jungkook kiderítette azt, hogy Dr Park Jun milyen időbeosztásban dolgozik. Szerencsénk volt, hiszen hétfőn rendel, viszont csak délután 3-tól. Ez nekünk nem lenne gond, hiszen mi egész nap ott vagyunk és szorgalmasan rendelünk, ám anya rég nem járt Szöulban, a tömegközlekedés pedig számára egy rejtély, amit akárhogy magyarázok, nem érti meg. Leginkább azért, mert mindenből túl sok dolog van és túl sok variáns van arra, hogy eljusson egyik pontból a másikba.

A legegyszerűbb az volt, ha Jihye eljön értük, ugyanis a nővérem jelenleg nem dolgozott, szabadságon volt, jogosítványa pedig van. Mondjuk én nem szívesen ülök be mellé, sőt, még egyszer se tettem meg, pedig már legalább fél éve, hogy átment a forgalmi vizsgáján. Hallottam Seojoontól, hogy nem a legjobb, mert túlságosan siet. Parkolni például egyáltalán nem tud, s egy jó ideig eltotyog a parkolóban, mire sikerül úgy megállnia, hogy a mellette lévő legalább el tudjon menni a két jármű között.

Majd őt is értesítenem kell ezekről, s mihelyt hazaérünk, ezt meg is fogom tenni. Tudom, hogy ráér, mert a kicsiket hétfőn lerakja oviba és iskolába is, neki pedig onnantól kezdve semmi dolga. Talán a főzés, de szerintem nem halnak bele abba, ha rendelnek valamit ezen az egy napon. Hyun úgyis rágta a fülemet, hogy veszek-e neki pizzát, mert ő azt nagyon szereti, főleg, ha van rajta sok sajt és az nyúlik is. Én a vajszívemmel meg is tettem volna szívesen, viszont az anyja nem engedte, s utólag igazat is adok neki. Túl sok ételt készítettünk, pazarolni nem akartuk, úgyhogy majd máskor eszik pizzát.

Szegény mama azt sem tudta, hogy merre megyünk, de nagyon jól érezte magát. Úgy érezte, mintha egy igazi felfedező lenne, pedig csak a fővárosba hoztuk be, de őt még ez is lenyűgözte. Busan sem kicsi, sőt, hatalmas, ugyanis nagyobb terület, mint Szöul, de ők nem gyakran jártak a városközpontba, mi pedig kénytelenek vagyunk áthaladni azon. Az esti fények pedig csak jobban hozzátesznek a hangulathoz.

Jungkookkal mindig a parkolóban hagyjuk a kocsit, sosem féltettük a járművet, mert sok helyen be van kamerázva, tehát nem kellett attól tartani, hogy ellopják, ha pedig mégis, akkor volt benne valami beépített kütyü, amivel nyomon tudta követni azt, hogy merre ment. Úgyhogy először az álló autóhoz mentünk, hogy beszállhassunk és elinduljunk közösen haza.

- Hogy nézett ki? – kérdezte anya, hátul, s ahogy megláttam a szemeit a visszapillantó tükörből, a remény sugara megcsillant íriszeiben. Az elhaló most feltámadt, s a lelke is mintha felgyógyult volna.

Elmosolyodtam a kérdésén, s visszaemlékeztem a doktorra, hogy megfelelően körülírjam őt válaszomban.

- Szétszórt volt. – mondtam. – Amikor először láttam, akkor kócos volt, megőszült és néhány helyen már kopaszodott is. – ingattam a fejem. – De jól tartja magát.

- Tehát eszik rendesen. – sóhajtott anya megkönnyebbülten, nekem pedig egy pillanatra összeszorult a szívem.

Talán eddig bele se gondoltam igazán, hogy mennyire rossz lehetett neki elveszíteni apánkat. Teljes bizonytalanságban élt azzal kapcsolatban, hogy vajon mi lehetett a kedvesével. Hogy él-e, van-e valaki mellette, evett-e rendesen?

Jungkookra pillantottam, s csak hálálkodni tudtam abban a pillanatban, hogy minket nem fenyeget az a veszély, hogy lelépjen. Legalább is nagyon remélem, mert talán anya elengedte őt, de én biztosan foggal-körömmel ragaszkodnék hozzá.

Az alfa biztosan észrevehette, hogy valami érzékenyen érintett, hiszen kezét a combomra tette, s kicsit meg is szorította azt, hogy jelezze, ő itt van mellettem, s bármit is forgatok a fejemben, ami miatt ilyen lett a hangulatom, ő megvéd még a saját démonjaimtól is. Egy kissé nyugodtabban fújtam ki a levegőt, s innentől, mintha minden rossz eltűnt volna, teljesen higgadtan tudtam folytatni a beszélgetést anyával, akinek be sem állt a szája apáról.