comestion | jikook

1-06

Fel se akartam fogni a helyzetet, elfogadni meg végképp nem. Ennyire szerencsétlen nem lehetek! Biztos, hogy valaki pikkel rám, aki fentről figyel, mert ilyen az életben nincs. Tudtam én, hogy hatalmas hiba lesz adni a barátaim szavára, miszerint kissé el kellene engednem magam. Abba viszont én se gondoltam bele, hogy az élet ismét összehoz minket. A fene se hitte volna, hogy ilyen módon, de viszont látom az alfát. Ráadásul ő a felettesem, az ő szárnyai alatt vagyok.

Azt hiszem, hogy innentől magasról tehetek a jó első benyomásra.

Abban a pillanatban nem csak a lábaim remegtek. A lunám szinte megőrült, ki akart törni, s úgy lefőttem, mintha csak lázban égnék. Tudtam, hogy semmi ilyesmiről nem volt szó, csupán az alfa dominanciája volt az, ami ezt kiváltotta belőlem. A tokromban dobogott a szívem, s úgy meghunyászkodtam, mintha rosszat tettem volna. Nem is állt távol az igazságtól ez az állítás. Nem kellett volna engednem a kísértésnek, nem szabadott volna, hogy a kisebbségi komplexusom felülkerekedjen rajtam, s mindenáron bizonyítani akarjak.

Az alfa közelebb hajolt, egyenest a nyakamhoz, s mélyet szippantott, az izgulás miatti felerősödött illatomból. Szinte éreztem, ahogy tombol benne a farkasa, s ha tehetné, most azonnal szétszedne. A probléma pedig ott kezdődött, hogy én nem mertem volna ellenkezni, ugyanakkor a lunám nem is hagyta volna.

Francba már! Semmi baj nem lett volna, mert hiába okoz kisebb kapcsolt egyetlen csók, de reménykedtem benne, hogy soha a büdös életben nem fogom látni őt. Erre mit hoz a szerencsém? Pontosan. Csak a bajt a fejemre.

- Bevallom, először nem találtalak könnyűvérűnek, most viszont nem tudom, hogy mit gondoljak rólad. – morgott, miközben tovább szimatolt. Szinte súrolta a mellkasa az enyémet, én pedig már nem tudtam hova húzódni. Teljesen bekerített.

Más esetben sértésnek vettem volna, hogy ilyen jelzőt aggatott rám, viszont valahol igaza volt. A tettem másra se utal, csak arra. Szívesen visszavágtam volna, s elmondom neki a történet valóját, miszerint én nem akartam, ám mindez más se lenne, mint falra hányt borsó. Semmin se változtatnának a szavaim, hiszen megtettem. Most pedig valamilyen szintű kötődés van közöttünk. Szinte alig észrevehető, mégis a lunám majd' megőrül. Ez pedig megrémiszt, iszonyatosan megijeszt a tudat, hogy mi lesz ezek után.

Csupán reménykedni tudtam abban, hogy ő sem akar semmit, s most csak a véremet szívja, amit még el is viselek. Nem hiányzott a munka alatti terror, amiben egy tisztavérű alfa tartott. Semmit se tehettem volna ellene. Ha bántalmaz, ha bármit tesz ellenem, ő nem lehet hibás. Ezt nagyon jól megtanultam az évek során.

Ma már nem számítanak a valós történések. Igaza csak annak lehet, aki nem az emberek által létrehozott rangsor alján vannak.

Valamit viszont tennem kellett. Bármennyire tett mozdulatlanná a dominanciája, melyet magából árasztott, amit farkasával közölt felém, lépnem kellett. A saját ösztöneimet, az elveimet akartam követni ezentúl, szigorúan csak azokat, nem pedig az olyanokat, amiket belénk kódoltak. Naivan hittem abban, hogy omegaként is elfoglalhatom a trónt, hogy én is lehetek büszke a magam módján. Lehetett ez álom, nem más, mint egy utópia, egy képzelt világ... Én mégsem akartam, hogy bárki felkeltsen ebből. Nem akartam, hogy ismét visszarángassanak a rút, kegyetlen valóságba, ahol egy névvel rendelkező senki lennék a társadalom alján a porban, a koszban, miközben sírva könyörgök másoknak. S mintha néma lennék, ők pedig süketek. Ilyen volt ez a világ. Egy valóságos pokol, ahol az átlagnak hitt emberek is isteneknek számítottak.

- S... Sajnálom, alfa. – nyeltem nagyot, s remegett meg a hangom, de már nem tudom pontosan, hogy mitől. A félelmem, az izgalmam, vagy a hirtelen belém költözött harag miatt, melyet a diszkrimináció iránti gyűlöletem táplált hűen. – Hibát követtem el. – próbáltam mégis féken tartani magam, s nyugodtan lerendezni ezt az egészet. Egy halk hümmögést hallottam. Aligha tudtam megkülönböztetni a morgástól hangja mélysége miatt. A hideg végigfutott a testemen.