Méregváltó (Sophia Gift I.)

10.

– Tudom, hogy gondod van a farkasokkal, Gesztenye – kezdett bele egy gondolatba Mac, de félbehagyta.

Szerintem épphogy a farkasoknak van gondjuk velem.

– És?

Nem válaszolt. Lepillantott a dögre, majd vissza rám.

Már megint csinálja. Tanárbácsit játszik, és arra vár, hogy én mondjam ki a helyes választ.

Szerinte segítséget kellene kérnem.

Nem szeretek segítséget kérni. A legtöbb dolgot egyedül is meg tudom oldani. Akkor meg mi értelme van folyton mindenkit belekeverni az ügyeimbe? Amúgy meg, akikre épp rábíznám magam, hajlamosak szépen sorban kilépni az életemből.

De hogy pont tőlük?

– Szerinted szólnom kellene a farkasoknak, és hagyni, hogy ők intézzék – mentem bele a játékba.

– Okos lány vagy.

Hát persze.

De Mac még soha nem hagyott cserben.

Jól van.

Akkor feltételezzük, hogy a falka a jó oldalon áll. És tényleg úgy gondolják, hogy tartoznak nekem.

– Legyen. Akkor te menj, Mac, nem kell neked is belekeveredned – hessegettem.

A falka nem tud a tündér létezéséről, és több titkot ma már nem terveztem felfedni. De jó tudni, hogy a közelben van. A külső csalóka. Mac igazán nagy segítség lehet, ha rosszabbra fordulnak a dolgok.

– Már benne vagyok. Letaposták a kankalinokat – magyarázta.

Így már minden érthető.

Mac hirtelen, madárszerű fejmozdulattal északkelet felé fordult.

– Mi az? – suttogtam.

Két ujjával intett csendre.

Jobb híján arrafelé meredtem, amerre sejtésem szerint ő is nézett.

Semmi.

Aztán mégis. Először csak alig hallható zúgás, de nagyon gyorsan erősödött. Porszagú fuvallat kelt a törzsek között.

– Vihar? – kérdeztem a mozdulatlan tündértől.

– Zivatar – bólintott, de nem fordult felém. Viszont sima, majdhogynem kecses mozdulattal felemelte göcsörtös ágra emlékeztető karjait, és egy-egy tölgyfa kérgére fektette a tenyerét.

A szél lesodorta a gallyakról a zúzmarát, jéggel borított leveleket, sőt ágdarabokat is felkapott, beletépett a ruhánkba. Mac viharba került hajó árbócának tűnt. Elmozdíthatatlan, szikár testén kabátja, nadrágja elszabadult vitorlaként csapkodott. Nem tudom, hogy csinálta. Nekem jég ment a szemembe, a légrohamok támadásai többször majdnem ledöntöttek a lábamról, de ő tényleg nem moccant.

Ebből elég. Inkább beállok a fa mögé. A mögé a törzs mögé, amire Mac egyik tenyere simult. Onnan lestem ki.

Aztán leszakadt az ég. Az esőfüggöny először csak a legtávolabbi fákat takarta el, alig látszott, de a szelet követve egyre csak felénk közeledett. A lezúduló víz hangja kiszorított mindent, még a szél zúgását is.

Jól el fogunk ázni.

Vagy nem.

Nem áztunk el.

A zivatar úgy ment, ahogy jött. Gyorsan.

És mi nem áztunk el, pedig közvetlenül felénk tartott, az esőfüggöny egy pár másodpercig teljesen körbevett minket, verte a fákat, a földet, kivéve egy nagyjából köralakú területet Mac-kel a közepén. A bika darabjai sem áztak el.

Nem tudom, miért csak most, de felnéztem.

Levelek. A két fa, amihez a tündér hozzáért, hatalmas, tölgyszerű, csak sokkal, de sokkal nagyobb leveleket hajtott. Amik már nem is levelek, csak összeszáradt maradványok, és már hullottak is le, szinte porrá omolva süllyedtek a fagyott avarba.

– Ez mi volt? – próbálkoztam meg még egy kérdéssel.

– A farkasok jórészt az orrukat követik – felelt Mac. A karjait leeresztette, de még mindig a sötétségbe bámult.

Az eső pedig elmossa a szagnyomok jelentős részét. Érthető, miért akarta megvédeni a tetthelyet. De...

– Most visszamegyek a rózsákhoz. A betolakodó farkasok miatt egy darabig nem kell aggódnotok – tette még hozzá.

– Miért érzem úgy, hogy nem mondasz el mindent?

– Mert jók az ösztöneid, Gesztenye.

Eltűnt. Csak egy kis zöldre emlékeztető szagfoszlányt hagyott maga után, ami fel sem tűnik, ha az ember – vagy inkább farkas – nem tudja, mit kell keresni.

És már ez is elillant.

Vagyis egyedül vagyok ezzel a valamivel, a kicsit enyhébb vérszaggal és a sötét éjszakával.

Előkaptam a mobilomat, kipislogtam a képernyő fényerejétől szemembe szökő könnyeket, és megkerestem a számot, amit még soha nem hívtam. Jakab bá', a volt gyámom, a Folyamperem Ordasainak falkavezére adta meg még azelőtt, hogy ténylegesen elköltöztek volna. Azt mondta, hívjam, ha baj van. Bízhatok benne, mintha csak őt hívnám.

Most kiderül.

Csak egyszer csöngött ki.

– Figyelek – szólt bele Geri. Hajnali kettőhöz képest ébernek tűnt.

Nem lett volna hátrány, ha még hívás előtt kitalálom, mit mondjak.

– Van egy dög az erdőben. Ő... Szerintem ezt látnotok kellene.