Méregváltó (Sophia Gift I.)

Ízelítő (:

Sophia Gift II.

1.

Geri a zsibbadó lábaimon alszik. Pontosabban csak a feje van a lábamon, de ettől még ritka kényelmetlen.

Ne nyafogj már, Szofi, ha annyira zavarna, már rég felébresztetted volna. Vagy csak lelököd a fejét. Amitől jó eséllyel felébredne. De nem tetted, és még mindig nem teszed, úgyhogy ne nyafogj.

Ha egyszer olyan békésen alszik, hogy nincs szívem felverni.

Már alapból nem kellett volna magam mellé húzni a lábaimat, hisz tudom, hogy legfeljebb tíz percig kényelmes. Mondjuk, nem hittem volna, hogy Geri pont abban a tíz percben fog elaludni, és félálomban épp az összekuszált lábaimat találja megfelelő párnának.

Bár azt sejthettem volna, hogy megint ez lesz a vége.

Szinte mindig ez lett a vége.

Mikor először jelent meg, néhány hete, valamikor Újév körül, izzadtan, futócipőben, mintha ő sem tudná igazán, miért is kopogott be, vagy egyáltalán miért erre hozta az út, jobb híján behívtam. Csak lezuhanyozott, és farkasként feltelepedett mellém a kanapéra, akkor is szinte azonnal elaludt.

Másodjára már ő kérdezte meg, hogy bejöhet-e. Én megint a kanapén, az általános iskolai papírgyűjtést megszégyenítő könyv-, jegyzet- és cetlitengerben próbáltam tanulni az éppen következő vizsgámra, ő meg lassan leengedte a nyugodt magabiztosságot, amit általában mutat a világnak, és föl-le járkált a kandalló előtt, amíg meg nem jegyeztem, hogy ha még sokáig pattog az orrom előtt, leöntöm egy vödör hideg vízzel. Akkor megtorpant, elmosolyodott, megköszönte – bár hogy mit, arról halványlila pollenfelhőm sincsen –, végül leült a padlóra, és engem nézett csöndben. Négy órán keresztül. – Három után már sikerült megértenem, amit épp olvastam. – Aztán elaludt. Ott a padlón kuporogva, az egyik fotelnek döntött háttal, félrebillent fejjel.

Harmadik alkalommal épp akkor érkezett, mikor magamat sajnáltam egy kettessel zárult vizsga után. Én szóltam, hogy nem vagyok kellemes társaság, de nem zavartatta magát. Igazából úgy viselkedett, mintha otthon lenne. Összeszedte a szétdobált papírokat, végighallgatta a teljes letargikus kirohanásomat a vizsgáztató ellen – akivel egyébként nincs semmi bajom, sőt, oda és vissza vagyok a klasszikus zenéből vett hasonlatokkal tűzdelt előadásaiért –, és még kakaót is főzött nekem. Igazi kakaót, amit tényleg főzni kell. Aztán mikor eljött a lefekvés ideje, átfarkasult, és hagyta, hogy hozzá bújva aludjak el.

Múlt héten megint megjelent. Amint beért a nappaliba, megjelentek rajta a frusztráltság első jelei. Megint járkálni kezdett. Csak egy vizsgám volt vissza. Könnyű, csak azért maradt olyan későre, mert az összes korábbi időpont betelt, mire észbe kaptam. Így volt időm azon elmélkedni, mi a csillagvirágos veszedelem folyik itt. Rákérdezés helyett azt javasoltam, öntse ki a szívét a kandallópárkányon álló porcelán rókának, ahogy én is szoktam. – Lili, a nevelőanyám porcelán állatfigurákat gyűjtött. Ezt az egyet hagytam kint, főleg lelki szemetesláda funkciója okán. Remek beszélgetőtárs. Nem szól vissza, nem sajnálkozik, nem igyekszik rád erőltetni kéretlen jótanácsait, de végighallgat, akár egészen addig, míg saját magad jössz rá a megoldásra. És olyan megértő szemei vannak. – Még azt is felajánlottam, hogy kettesben hagyom őket. Geri nevetett, mintha egy iszonyatosan jó poént hallott volna. Pedig komolyan gondoltam. Na mindegy. Végül a róka helyett nekem mesélte el, hogy valami hiba történt a tartályok környékén, ami elég nagy bevételkiesést fog okozni, és azon őrlődik, mi legyen a hiba okozójával, aki egyébként nem farkas. Mert nem akarja kirúgni, mert a srác ebből fizeti a továbbtanulását, de... és itt addig magyarázta, hogy mit miért vagy miért ne, míg arra nem jutott, hogy beszélnie kell az illetővel, hogy mit akar kezdeni az életével, és később dönt. Szóval egy meglepően unalmas történet kerekedett ki belőle – na persze a srácnak nem az, ezt elismerem. De Geri megnyugodott, és a végén még a kandallópárkányról kukucskáló róka segítségét is megköszönte. Nem sokkal később, amíg a mosdóban voltam, elaludt a kanapén, az én helyemet is elfoglalva.