Méregváltó (Sophia Gift I.)

16.

Geri fölemelkedett, és közém meg a szag forrása közé helyezkedett.

Viktor, Syb élettársa lépett ki egy fa mögül. Aki elméletileg nem iszik a szerelme barátnőjéből.

A magas vámpír, a felsőbbrendű elegancia mintapéldánya kecsesen siklott a támadóm maradványai mellé.

– Azt hallottam, bajban vagy – susogta halkan, lassan szemrevételezve a helyszínt. – A farkas terítette le vagy te?

Hogy mi? Azt hiszi, ki tudnék nyírni egy vámpírt, miután megharapott? Minek képzel ez engem?

– A társad? – kérdeztem még mindig a földön heverve.

Jobb szeretek állni, ha vámpírokkal tárgyalok.

– Nem nevezném őt társnak – mondta öntudatosan. – Ha arra céloztál, hogy jelenleg egy klánba tartozunk-e, akkor a válasz sajnálatos módon: igen – húzta fel az orrát egy leheletnyit.

Viktor egy elég öreg vámpír. Hajlamos lenézni a fiatalabbakat.

A barátnőmet kivéve. Ami egyébként elég furcsa. Viktor nem az a lányregényből szalasztott, romantikus vérszívó típus.

– Nyolc napja tűnt el – folytatta. – Kiszáradt. Fogságban tartották és éheztették – elemezte a vámpírnő halovány testét.

– Nem mi voltunk – igyekeztem leszögezni.

Viktor rám emelte bíborban irizáló tekintetét.

– Tudom.

Ez megnyugtató.

– Ettől függetlenül a klánfőnök látni akar majd.

– Miért?

Felvonta egyik keskeny szemöldökét.

Jó, oké. Itt... halt meg. Jogos.

– Kérnék egy szemeteszsákot – váltott témát.

Igen, komolyan gondolta.

Bár azt nem tudom, pontosan hogyan képzelte. A nyaksérülésemmel még nem szívesen álltam volna fel. Geri feszült, támadásra kész testtartásából pedig sejteni lehetett, hogy ő sem fog holmi zacskókért futkorászni.

Syb hátborzongató társa biccentett, mint aki tudomásul vesz valamit, majd megindult felénk.

A farkastestőröm rögvest halk, vérfagyasztó morgásba kezdett, mire Viktor vetett rá egy gyilkos vigyort.

Utálom, mikor így vigyorognak. Érzelemmentesen, de valahogy mégis azt sugallva, hogy jól szórakoznak.

– Ne aggódj, nem eszem meg. Mi több, szándékomban áll meggyógyítani.

Vagy mágikus tehetsége van a gyógyításhoz, vagy ő is össze akar nyálazni.

Fúj.

A vámpírnyál az érzéstelenítés mellett erre is jó, de csak az „étkezés" végén, ha a vérszívó is azt akarja.

– Nem fogom átváltoztatni – tette még hozzá, hogy megnyugtassa Gerit.

– Oké, benne vagyok – adtam meg az engedélyt, nem mintha bárki is kérte volna. A kezem amúgy is kezdett elgémberedni.

A csókaszínű farkas pár lépést hátrált, a hátsó lábait átemelte fölöttem, de többet nem mozdult.

Viktor elővett egy hófehér – nem papír – zsebkendőt, és a szája elé emelte. Sima mozdulattal ereszkedett le mellém – mintha nem vicsorogna rá egy óriásfarkas néhány centi távolságból –, és az egyik kezét a csuklómra fektette. A bőre hűvös volt, de koránt sem annyira hideg, mint a vámpírnőnek. Elemelte a ragacsossá alvadt és friss vérrel vegyesen fedett ujjaimat, a zsebkendőt a sebre fektette, és enyhén rányomta.

Semmi nyalakodás. Ezt értékelem.

Eltelt néhány perc. Viktor néha ellenőrizte, mi történik a kendő alatt. Végül, mikor elégedett lett a végeredménnyel, felállt, és visszatért a maradványok mellé.

– Ha óvatosan mozogsz, nem fog felszakadni. Hozhatod a zsákot.

Kedves. De azt hiszem, igazat mondott.

Geri egy orrmozdulattal lelökte a vérrel festett fehér kendőt és beleszimatolt a nyakamba. Végül megnyalta az arcomat.

– Ez még mindig gusztustalan – közöltem vele.

Rám morrantott. Aztán visszatért eredeti pozíciójába, Viktor és közém.

Nem lehetett sok a vérveszteség, mert csak egyszer pördült meg velem a világ, ahogy föltápászkodtam. Utána csak egy kicsit billegett.

Ettől még eltartott egy darabig, míg a sötétben eltébláboltam a házig, előkotortam egy fekete szemeteszsákot, és némi gondolkodás után egy eredetileg Sybhez tartozó színes mintás vászonszatyrot, majd visszabotorkáltam a vendégeimhez.

Ugyanúgy álltak. Mint egy sötétbe öltöztetett római szobor és egy mitológiai démonkutya.

Viktor átvette a szerzeményeimet, majd rólunk többé tudomást sem véve lehajolt a testhez. Először a fejet tartó utolsó szálakat metszette el egy sima mozdulattal, hogy a zörgő zsákba helyezhesse, majd a szívet tépte ki. Csak feltűrte az ingujját és benyúlt a nő mellkasába. Szakadások és törések hallatszottak, aztán már a szív is a szemeteszsákban pihent. Semmi vér.

Elővett még egy fehér zsebkendőt, beletörölte a kezét, összefogta a zsák száját, és fölállt. Meglökte a csomag végét, hogy csavarodjon párat, majd belecsúsztatta az „az vagy, amit megeszel" mém Tudjukkis változatával díszített vászonszatyorba, amit laza természetességgel a vállára vetett.

És ami a legfurcsább, jól állt neki.

– A többit elégethetitek. Légy jó! – Mindhalálig. Mondja ezt egy vámpír.