Méregváltó (Sophia Gift I.)

12.

Az újabb – mennyi is, harmadik? – kör szenvedős tisztálkodás után sokkal jobb közérzettel, de csak még álmosabban kapcsoltam le a villanyt, és léptem ki a fürdőszoba ajtaján. Ez a dupla méregtelenítő gyakorlat és a hajnali ébresztő minden energiámat felemésztette.

Ásítás közben vettem észre az ajtóval szemben álló Gerit.

– Ilyet. Többet. Ne csinálj – szólítottam fel nagyon lassan, hogy ellensúlyozzam a szívem verdesésének sebességét.

– Tudom, hogy megsérültél. – Mintha meg sem hallott volna. Férfiak. – Mutasd.

Kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Mindezt egy szál törölközőben.

Értem én, hogy a farkasok nem túl szégyenlősök... egyáltalán nem szégyenlősök. Ez a sok át- és visszaváltozás, levetkőzés és felöltözés lassan megfosztja őket az érzéstől. De én az vagyok, bevallom. És nem, nem fogok sztriptízelni a falkavezérnek, csak mert ő látni akar egy lila foltot. Vagy zöldet. Nem tudom, most nem néztem meg. Különben is, mikor volt az már. Azóta idegen, gyanús, birtokháborító farkasok felaprítottak egy nyolc mázsás bikát a telkemen, aztán becélozták a házamat. Ez engem sokkal jobban aggasztana, még az ő helyében is.

– Nem.

Helytelenítően összevonta a szemöldökét, de azt már nem vártam meg, hogy megszólaljon.

Az ajtó melletti szekrény tetejéről felvettem, és a kezébe nyomtam a ruháit – amik nem vették át annyira a méreg szagát, és falnak, illetve ajtónak sem ütköztem bennük, így nem is váltak használhatatlanná, mint nemrég a sajátjaim, és amik egyébként azért voltak odakészítve, hogy kimossam őket, mielőtt visszaadom, de most épp kapóra jöttek –, aztán bevonultam a hálószobámba és magamra zártam az ajtót, hogy a törölközőnél valami biztonságosabbat húzzak magamra.

Miután ez megtörtént, beengedtem az ajtó előtt szobrozó – kicsit sem nyomasztó – falkavezért, felkaptam a mobilomat, és lehuppantam az ágy szélére.

Megkerestem Zak számát, közben kinyúltam a faszentként álló farkas felé, és lehúztam magam mellé.

– Ül. Jó fiú – ásítottam.

Iszonyú fáradt lehetek.

Csak pislogott egyet, aztán úgy nézett rám, mintha épp valami rendkívül szokatlan, de szórakoztató esetet tanulmányozna. Továbbra sem vette kihívásnak, hogy az arcáig emeltem a pillantásomat.

Megnyugtató.

– El fogok aludni – motyogtam, miközben jobb híján az oldalához támaszkodtam. – Ha elaludnék, bökj meg. – Megnyomtam a hívás gombot.

Kicsöngött.

– Nem emlékszem, hogy megadtam neked a számom, bébi – szólt bele a hívott fél halkan, és persze nem magyarul.

Vajon a főfarkas hány nyelven ért?

Bébi? Ha éberebb lennék, most felháborodnék. Helyette csak ásítottam.

– Én sem az enyémet. – Vagy megvan neki, vagy, remélhetőleg, valaki más hívására számított.

Csönd. A háttérben sem hallható semmi, vagyis jó eséllyel egyedül van.

– De tényleg, honnan tudod, Szofi? Tudod, hogy ez fontos. – Merthogy nem jó, ha könnyen meg lehet őket találni. Sárkányok.

Egyébként nem volt nagy ügy, kifotóztam pár elérhetőséget egy másik sárkány telefonjából. Hátha egyszer még jól jön. Könnyű volt. Mercy egyszer a kezembe nyomta pár holmiját, pont mielőtt nekiugrott Ráchelnek, és a mobilján nem volt kód.

– Csak akkor, Zak, ha előbb te is elárulod.

Újabb csönd.

– Mond, mit akarsz!

Mit csinálhatott a telefonszámomért, ha ennyire nem akarja elmondani? És egyáltalán mire kellett neki az én számom?

Majd egyszer kiszedem belőle.

– Nemrég az egyik haverod friss mérge majdnem megölt – túloztam.

Csönd.

Kezd túl sok lenni belőle. Fokozzuk a hatást.

– Elájultam, miközben megpróbáltam kiszivattyúzni valakiből. Kettő valakiből.

Káromkodott. Hosszan és nem túl fantáziadúsan. De legalább mondott valamit.

– Mondtam, hogy ezt többet ne csináld – suttogta sziszegve. – Vörös is mondta, hogy le kell állnod, mielőtt elájulsz. Az már az utolsó pillanat. Vagy meg akarod ölni magad?

Zak most vajon aggódik?

Azt hittem, ki nem állhat.

– Mi vagy te, valami... – folytatta.

Az örök kérdés.

– Púp a hátadon – vágtam közbe a kimerültségemet meghazudtoló sebességgel.

– Igaz – értett egyet morcosan. – Kié volt?

– Nem a tied, nem Mercy-é, nem Ráchelé, nem Csiné, nem a Nagy Vörösé és nem Az Úré. – Ami nem csoda, hisz egyikőjük sem nagyágyú méreg téren.

– Honnan ismered te Csin szagát? Nem is találkoztatok.

– Lee-ről. – Csin szeretője. Ember, nem sárkány, mint a többi. Nem lényegtelen információ, hogy egyszer megmentettem az életét. Megmérgezték. Az első páciensem.

– A célpont? – kérdezte.

– Farkasok.

Csönd.

Megint.

– Vagy te.

– Vagy én – adtam neki igazat. Pedig ez eddig eszembe sem jutott.

Ki akarna ártani pont nekem?

Ja, persze. A sárkányok.