A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

1. fejezet

Zenélt az erdő, ha a szél végigrohant a fák sűrű lombjában. Sade Ezra talpa alatt töredezett, márvány járólap feszült, a résekben magas gaz nőtt. Két oldalt növényekkel benőtt oszlopcsonkok meredeztek. Egy romhoz érkezett a szürkéskék, régi kövekből faragott, boltíves kapun át. Ezen az oldalon is furcsa vésetek, idegen alakok képeit vájták a kövekbe, a levegő pedig szintén úgy remegett benne, mint túl meleg napokon a puszta fölött.

Elfordult a kaputól, tágra meredt szemmel bámult körbe. Mély levegőt vett. Más illat volt, mint a bokortanyai erdőségben, melegebb, fűszeresebb, szinte harapni lehetett. Idegen madárhangok csaptak fel a feje fölött.

Előre botorkált pár lépést. A világ nem omlott össze, nem vált füstté, valódi volt, ráadásul semmiféle veszélyes nem rontott rá, főleg nem Hemraan. Kirázta a hideg, ha visszaemlékezett rá. A romépület egy dombon állt, de a magas fájú erdők miatt nem igazán lehetett messzire ellátni. Lefelé viszont vezetett egy jártnak látszó ösvény. Utoljára körülnézett, a fák között kereste a durva termetű férfit, de senkit nem látott, így a tarisznyája bőrszíjába kapaszkodva megindult rajta.

Dongott a levegő a fák csilingelő zenéjétől. Öklömnyi, színejátszó bogarak repkedtek lustán ide-oda, hatalmas virágokon pihentek, nektárt iszogattak. Sade kiszúrta, hogy nem csak bogarak, hanem kis szitakötőszárnyas emberek is ügyködnek, vállukon cipelik a virágportól duzzadt zsákokat. Kerek szemekkel bámulta törékeny alakjukat, virágból szőtt, testre simuló ruhájukat, csillogó, fekete szemüket és pihés tapogatóikat.

Hamarosan vízcsobogásra lett figyelmes, egy sebes vizű patak kanyargott lefelé a dombon, és az út átvezetett felette egy pici kőhídon. Sade megállt a patakparton, mert egyszerűen be kellett valahogy fogadnia a látottakat.

A köveken, gyökereken megtörő víz cseppjei a levegőben megdermedtek, szivárványszínű kövek lettek, szétgurultak és a partot díszítették. A fák énekeltek a szél ritmusára, a bogarak és a sok tündér zümmögött, kacarászott. Az árnyékok karcsú alakot öltve táncoltak a fák kérgén, egyik se akart hatalmassá és sötétté nőni, hogy rávetődjön Hemraan képében.

Még hogy veszélyes! Ambrose teljesen zizzent, és nyilván sose járt még Wanna Cityben.

Tovább kirándult, maga mögött hagyta az erdőt, és egészen közel már házakat látott, egy városka bontakozott ki a tájból. Kiszúrta a két palotát, ami a város két magasabb pontján ékeskedett, az egyik sötét, csillogó kövekből épült, a másik fehér volt, mint a hó, mindkettő szikrázott a napfényben. A takaros kis város látképe is csak azt az érzést keltette benne, hogy Ambrose túlaggódja a dolgokat.

Fura, alacsony szerzetek jöttek vele szemben, Sade illedelmesen félreállt. Virgonc emberkék masíroztak, hatalmas málhákkal a hátukon. Hosszú fülük, gomb orruk volt, húsos, csorba fogakkal teli szájuk. Tömpe ujjú kezeiket ökölbe szorították, fújtattak a nagy melegben, de vígan meneteltek.

– Törpék...! – bukott ki belőle hangosan.

– Csatorna koboldok, nagysága! – fújta egyikük reszelős hangon. – A Vérpalotában dolgozunk, na. A törpék hegygyomrot vájnak csillogó kövek után amott Varenrathban. Nekünk nemesebb feladataink vannak!

– Hullatemetés – nevetett csúnyán egy másik.

– Sárkánycitromszedés! – tódított egy másik is.

– És most mit csináltok? – kérdezte Sade.

– Hullát temetünk. Ez a szűz se bírta Hemraan úrparancsnok igényeit kielégíteni.