A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

8. fejezet

Későn, szürkületkor sikerült visszaérnie a kastélyba. Az udvarról hallatszó üvöltözés és átkozódás miatt a lovardák felé került, és a hibridek karámjánál elképesztő látvány fogadta. Dregen a félhomályban igyekezett megmaradni az egyik megbokrosodott hibrid hátán. A többiek a karám sarkából köptek kék, zöld és sárga lángokat felé támogatásuk jeléül.

Sade elhűlten bámult, majd eltátotta a száját. Dregen akkorát repült, hogy a karámon kívül végezte a porban. Odasietett hozzá, a férfi szitkozódva, szikrát és füstöt köpve könyökölt fel. Ruhája tépett, véres és égett volt, bűzlött az izzadságtól.

– Na, csak te hiányoztál – mart oda, mikor meglátta Sade-et, aki először meg szerette volna kérdezni, hogy jól van-e. De ez a fogadtatás elvette a kedvét.

– Gyönyörű műrepülés volt, a landolást csiszolgasd azért.

Dregen talpra vergődött. – Takarodj! – förmedt a lányra égő szemmel, könyörtelen hangon, lángokat köpve. Sade mélyen beszívta a levegőt, majd elfordult és elviharzott, csak a középső ujját mutatta válaszul.

Ez várta, ha a sárkány közelébe került az utóbbi időben. Morgás, bunkó beszólások, elzavarta őt, rosszabb esetben kiabált is vele. Ezért kerülte, mintha járványos betegsége lenne. Járványos agyfasz.

Már napok óta a palota fürdőjébe járt. Egyrészt, hogy ne Elys és Katel hordja neki a vizet még késő éjjelente, másrészt... Hát az egy csodálatos hely volt. A palota alatt építették ki egy barlangteremben, a forró, gőzölgő víz azonban minden lépcsőzést megért. Egyetlen medencét építettek, oszlopok támasztották a mennyezetet, és ha Sade nem vitt volna magával lámpást, teljes sötétség várt volna rá.

Meghitt, csöndes, gyógyító volt. Néha csak kifeküdt a medence szélére, nyújtózott a simára csiszolódott, gömbölyű, meleg köveken, hagyta, hogy masszírozza a hátát, derekát.

Felhúzta a lábát, felemelte őket, hogy a fényben megszemlélje magát. Roppant az egyik alsó csigolyája. Ezer éve nem jógázott már. Holnap reggel újrakezdhetné. Úszni is elmehetne többször a tóhoz. Végigsimított a combján, majd a hasára tette a tenyerét, és elgondolkodva meredt a sötét plafonra.

A két melle között felhúzta a kezét a nyakához, a bőre nedves és forró volt, föl-le mozgott a torka, szaporán vert a szíve. Annyi mindent újrakezdett, megismert és megtanult. És önmagával... Vajon még mindig a háborítatlanság kell? Vajon még mindig képtelen lenne elviselni egy kis törődést, egy kis örömet, egy finom érintés?

Kezébe fogta az egyik mellét, megremegett tőle a lába, az öle felforrósodott, belebizsergett. Sose szerette a saját mellét fogni, mástól se nagyon igényelte, de a meleg gőzben, vizesen, mindent sokkal élénkebben élt meg. A bimbó már keményen ágaskodott, végigsimított rajta az ujja hegyével, reszketegen felsóhajtott. Olyan volt, mintha a csiklóját érintette volna, összerándult.

A melle megérdemli ezt a simítást. A többit is. A finomat, puhát, és esetleg később a durvábbat is?

Felrémlett előtte, hogy egy fickó úgy belecsípett és húzta, hogy napokig lila foltos volt utána.

Elengedte a mellét, elképesztő hányinger ömlött rajta végig.

– A francba! – csattant Dregen lepett, háborgós hangja.

Sade sikkantva zuhant bele a vízbe.

– Ma este mindenhol ott kell lenned?! – üvöltött vele Dregen, amikor felbukkant a felszínre. Vizet söpört az arcából, hápogva pislogott a férfira, aki berongyolt a barlangba. Csak egy törülközőt viselt a derekán, kezében egy üveg bort hozott. – Mi a francot műveltél?