A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

5. fejezet

– Ambrose! – kiáltott Sade. – Ambrose! – szaladt a karámhoz, és kiabálva félrelökte az ott tolongókat, a lécekre kapaszkodott. – Ambrose!

A férfi felé fordult, elképedve bámulta őt, ezért nem védte magát, valaki alattomban a hátára is ugrott, beletépett a zablába, hátrafeszítette a fejét. A kentaur azonnal felágaskodott, elvágódott, maga alá temetve az áldozatát, majd jól meg is taposta, de valaki újra ostort csattintott, a szíj véres sebet hasított a hátán, vállán. Ambrose üvöltve hátrált meg.

– Ne! Elég! Fejezd be! – kiáltott Sade rémülten, és az ostoroshoz tolakodott, de amikor rájött, ki az, halálra rémült.

Hemraan vigyorogva szemlélte őt, sebhelyes arca eltorzult álnok örömétől, a fekete szemében szinte lobogott a vérszomjas láng. Ráérősen tekerte fel karikába a hosszú ostort, a végéről vércseppeket rázott a homokba. Sade majdnem elhányta magát az idegességtől.

– Nocsak. Mindent értek. Gyíkok, ez a patás babája, emiatt ette őt vissza ide a fene! – kiáltott Hemraan kaján örömmel. Sade vissza akart furakodni a tömegbe, de az őrség összezárt, lefogták, és Hemraan intésére elé cipelték. A gyíklényeknek most már eszükbe se volt ellenállni.

A férfi aljas, számító vigyorral méregette őt. – Micsoda bűz. Hol kujtorogtál eddig, egy csatornában?

Sade idegenkedve, összeszorított szájjal meredt rá. Közben a kentaur üvöltött valamit, megtaposott egy gyíklényt, aki visítva, sziszegve szenvedett. Ambrose-t dárdákkal és kardlappal ütötték, hogy visszaverjék és kihúzhassák a társukat, a férfi hörgött a dühtől és a kíntól, de a nyakában lévő kötelet erősen tartották nem szabadulhatott, fulladozott, ha belevadult a rúgkapálásba. Végül a földre rántották.

– Elég, kérlek, ne csináld ezt vele – nyögött föl Sade.

– Patás, hogy esik ez? Hallod, ahogy nyafog érted? Mennyit tudsz a kentaurokról, kicsike?

Sade csak némán rázta a fejét, és Hemraan tekintetében megcsillant a kaján gonoszság.

– Van egy ötletem, hogy mivel szórakoztathatsz engem és büntetheted őt – bökött a fejével a karámban kecmergő Ambrose felé. – Ülj fel a hátára. Lovagolj vele ki innen. És elengedlek titeket.

Sade szíve a gyomrába süllyedt. Ambrose úgy vágott mindenkit oda, mintha nem lenne súlyuk.

– Jó, rendben! – vágta rá kétségbeesetten, mivel más ötlete nem volt, nem bírt gondolkozni. Hemraan szélesre húzta a száját, kivillantak hegyes fogai, az arcán lévő égési seb megfeszült.

– Ha ledob, akkor onnantól az én babám leszel.

Sade nem akarta ezt meghallani, a karámhoz futott, átmászott rajta, és Ambrose-hoz sietett, aki épp képes volt lábra állni. Óriási volt, a lórész marja Sade szemével egymagasságban volt, onnantól fölfelé a már ismert, erős férfitest kezdődött, tele zúzódással, ütésekkel, az ostor által okozott véres sebekkel.

– Baszki – nyögte Sade. Ambrose nyögve lehunyta a szemét, kissé előre hajolt, Sade egyből felnyúlt, lerántotta róla a kantárt, messzire hajította, és legszívesebben megsimította volna Ambrose arcát, száját, amit véresre tört a zabla. De Ambrose úgy rántotta el magát az érintése elől, mintha égetné. – Baszki, Ambrose... – nyögte kétségbeesetten, ahogy kioldotta a nyereg hevederjét, ami lecsúszott a lótest hátáról.

– Megígérted – suttogta Ambrose rekedten, és Sade szeretett volna elrohanni a tekintete elől. Tele volt visszafojtott haraggal, kínnal. Ambrose arcát eltorzították az érzései. – Ne merészelj felülni rám – tette hozzá.