A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

3. fejezet

A hibridek üvöltésére, háborgására kelt, rémülten rohant át a vasajtón, hogy aztán vissza is ugorjon a szobába a tűzförgetegek elől, amivel az állatok fogadták.

– Jó kedvük van, ez azt jelenti – röhögött odakint Lamsza kajánul, aki reggelit hozott.

– Jókedvükben megölnek?

– Az a kedvenc időtöltésük. Az elődöd kétszer akkora volt széltében és hosszában, mint te! És még ő is teljes harci vértezetben ment őket ápolni ilyen vidám reggeleken. Zabálgass, szökedék, kelleni fog az erő!

A reggeli egy nyákos, szürke kása volt, de Sade nem fintorgott. Az ázsiai, zacskós, ötperces ramen-leveseken élt évekig. Az ízlelőbimbói sorvadtak, halottak, ezért se zavarta soha az íztelen vegán kaja a birtokon vagy a saját elsózott, odaégetett fogásai. A medveriasztóval felfegyverezve ment vissza a hibridekhez, de előbb bekiabált nekik, hogy mi a terve.

Csönd fogadta. Belépett az istállóba, a tegnapihoz képest sokkal enyhébb kénszag fogadta. Kinyitotta a karámba vezető ajtót, hogy friss levegő járja át a helyet, aztán az első állathoz lépett, aki merőn, ravaszul figyelte őt.

Csattintgatta a fogait.

Megígérte nekik, hogy csak akkor fújja le őket maró paprikával, ha tüzet fújnak. Harapdálásra nem vonatkozott az ígéret, de legszívesebben odafújt volna az állat képébe. Ám ezek nem lovak voltak, nem volt bennük szelíd jóindulat, nem akartak barátkozni, csak az alkalmat lesték, hogy mikor vethetik rá magukat. Nem adja meg nekik ezt az örömöt, senkinek nem adja meg, az hétszentség.

Kiengedte az állatokat a karámba, majd Lamsza felügyelete mellett a konyha hátsó kijáratához járult. Már várta a négy marhalábszár, egy nagy vödör vér és egy adag parázs.

– Mikor jön vissza a király? – nyögte panaszosan cipekedés közben.

– Ha eszébe jut. Ő a király, neki nem parancsol senki – vetette oda Lamsza kissé megvetően, Sade hallotta a hangjában az ellenérzést.

– Ő rosszabb, mint Hemraan?

– Sokkal. Hegymélyi fajta, a pokol bugyraiból másznak elő, hogy tűzözönben és lángförgetegben pusztítsák el a világot néhány marék aranyért. Hemraan magashegyi, oromzati sárkány, azokba szorult tisztesség...

Sade majdnem eldobta a véres vödröt. – Sárkányok? Hemraan egy sárkány? És a királyotok is? – sípolt magas hangon.

– Ne kárálj, végezd a dolgod inkább!

Sade tudta, hogy valahogy meg kell innen szöknie. Semmilyen sárkánnyal nem szándékozott tárgyalni a büntetését illetően. Vacsorát ismét Brom hozott neki, hallgatta az istállóban morgó, pöfögő, tüzet böffentő hibrideket.

– Jó-jó, de meg kéne őket lovagolni lassan, különben elfelejtik, milyen a nyereg, és megvadulnak...

Sade csak morgott, elmarta tőle a híg levest. Persze, soha többé nem ül lóra. – Nem hiszem el, hogy ilyen moslékra futja a királyotoknak! Úgy tudom, az oromzati sárkányokba szorult tisztesség, nem lehetne az ő menüjüket enni?

Brom tüskéi ismét megnyúltak, főleg a nyakán.

– Szádra ne vedd itt az Oromzatot, ha dicsérni akarod, mert megnyuvasztanak! A bőrödből nyerget vagy kucsmát csinálnak!

– A királyod ilyen szívélyes?

Brom idegesen fújt rá.

– Mindenki tudja, hogy a hegymélyi sárkány magának való, galád, gonosz lény. Dregen mindez, és még sokkal rosszabb is, de igazságos. Hemraan viszont egy oromzati spicli – sziszegte idegesen, kiköpött a földre. – Ha a királyon múlt volna, már rég dögöt csinált volna belőle, de Hemraan jelenléte a kulcs az ország nyugalmához.