A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

19. fejezet

Csukott szájjal visított, a fagyás miatt még mindig nem bírta kinyitni a száját, hogy üvöltsön. Zuhant, szaltókat és bukfenceket vetett, sírva gondolt a közeli halálra, összetört csontokra...

Belezuhant egy szakadékba, és esését azonnal lassította a vastag, ruganyos háló, amin átesett. Aztán kicsivel később még egy és még egy, így mire a földre ért, csak épp akkorát esett, mintha lóról zúgott volna.

A fájdalom hasonló volt, percekig csak feküdt és görcsösen szuszogott. Talán nem tört el semmije. Hálók szövevénye takarta el az eget, sötét borult rá, és nyöszörögve dörzsölte meg az arcát. A körmével kaparta le a jeget az arca alsó részéről, és mikor szabadult a szája, lihegve nagyot káromkodott. Szarrá volt fagyva, ez nem kétség, és vacogva, még a földön ölelte magára a kabátját.

Kedve lett volna itt bevárni a végzetét, olyan nyomorultul érezte magát.

Felült, a feje nehéznek érződött, de nem is csodálkozott. Ekkora zuhanás után. A sötétben alig látott, csak tapogatni tudott. Nedves, ágakkal és aszott avarral beszórt talaj, ragacsos pókhálók és a fal, amibe kapaszkodott, szintén ragadt a pókhálótól.

Özvegy. Az Özvegy fészkébe jutott volna? Itt az ideje, hogy elhatalmasodjon rajta a pókiszony.

Tétován elindult az egyik irányba a fal mentén, néha beletapogatott maga előtt a levegőbe, és sikoltva rántotta vissza a kezét, ha vastag hálóözönbe nyúlt. Visszafordult, másik utat keresett, de rövid időn belül mindenhol a hálószövevény várta.

Vinnyogva toporgott a sötétben, aztán jobb híján a fejére emelte a kabát gallérját, az arcába húzta, és átszaladt a ragadványokon. Sűrű, sötét alagút borult rá. Könnyek nélkül bőgött magában, bár egy póklábacskát se érzett magán, nem is látott, de sejtette, hogy figyelik őt, tudnak róla, várják, hogy mind jobban belegabalyodjon a rémes, ragadós selyembe, és saját magát bábozza bénára.

Amikor már tényleg nem bírt rendesen tovább haladni, toporzékolni és sikoltozni akart, eszébe jutott: hát fegyver van nála! Nem egy bozótvágó, de valami. Előhúzta a dísztőrt, a kabátja alól kénytelen volt kikukucskálni, majd a helyzet reménytelenségére tekintettel felhagyott a bujkálással. Ki kell innen vágnia magát!

A penge szépen vitte a vastagabbá váló ragacsokat, de Sade-et nem nyugtatta meg. A durvább, vadabb háló nem azt jelentette épp, hogy a fészek mélye felé tart? Vagy egy csapdába?

Mit számít, amennyi hálót és vezetőfonalat megbolygatott, az Özvegy bizonyára tud róla és itt lesi, mikor bénítja le magát. Várhatja! Dacos haraggal menetelt előre, az előtte lévő hálószövevényre és a sötétre koncentrálva, nehogy egy pillanatig is belegondoljon abba, amit Laoma elárult neki.

Mindent elvesztenék, Sade.

Engem. Nem a hegyet, engem, de hát... itt vagyunk. Elveszve egy rohadt aranea fészkében! Frusztráltságában vagdalkozott a vastag fonalakkal. Ha a sárkány elé toppant volna a semmiből, még akár őt is megnyirbálta volna dühében. Idióta!

Ritkult kissé a hálócsapda, megkönnyebbülten botladozott át pár gyökéren és faágon, aztán a következő lépésnél eltűnt alóla a talaj. Belezuhant a sötétbe. Most már sikoltott, egészen addig, amíg be nem vágta a fejét. A fájdalom jótékony sötétségként robbant szét az agyában.

Bölcsőd lágyan ringat el,

Puha sírod csendben átölel.