A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

7. fejezet

Gondolj rá úgy, mintha meginterjúvolnád, és akkor nem kell beszarni, biztatta magát Sade, teljesen eredménytelenül. Az egyik ablak közelében ültek le két fotelbe, talán azért, hogy a férfi kirepüljön, ha elege lesz. Vagy kihajítsa. Bort hozatott maguknak, Sade lámpását egy kisasztalra tették.

– Hány éves vagy?

Dregen kissé hátrabiccentette a fejét, terebélyes, hordószerű testével elterpeszkedett a roppant nagy fotelben, ahol Sade teljesen eltörpült. Úgy fetreng itt, mint egy... Sade kereste a megfelelő hasonlatot, amíg a férfi beszélt.

– Én egy másik időből származom. Egy... másik korából a világnak, amikor emberek se éltek ezen a földön, csak mi és a világ még el se nyerte ezen formáját – intett a glóbusz felé. – Lávától forrtak az óceánok, a levegőben mérgező gázok vihara tombolt, minden hegyoromért titánok, istenek és démonok csatáztak.

Úgy fetreng itt, mint egy dinoszaurusz.

– Minden sárkány ilyen öreg? – kérdezte Sade, hogy ne pörögjön rá erre az agya.

– Nem. A legöregebb sárkány is talán ezer évet élt.

– Sok hegymélyi sárkány létezik?

– Csak egy – felelte Dregen, és a borba ivott, Sade megrendülten követte a példáját.

– Miért?

Dregen inkább ivott még bort, a kupa pereme fölött nézte a lányt.

– A hegymélyi gyűjtöget. Kincseket halmoz fel, és ha elégnek találja, akkor megpihen. Belefúrja magát a földbe, magával viszi a kincseit, és elalszik. Hibernálódik. Minél több kincset szerzett, annál mélyebb és hosszabb az álma. Sokan soha többé nem ébrednek fel. Sokakat levadásztak az oromzati sárkányok, felkutatták értük a legmélyebb barlangokat, és álmukban végeztek velük.

– Te miért ébredtél föl?

Dregen tekintete megrezzent.

– Nem szereztem meg a legdrágább kincset a világon. Felébredtem miatta.

– Hm. Tehát ezért foglaltad el a Varenrath-hegységet? Valami különlegességet bányásznak ott?

– Mondjuk úgy. Ne nagyon piszkáld meg egy sárkány kincseskamráját, ha jót akarsz magadnak – figyelmeztette őt a férfi feszülten. – Főleg az enyémet ne.

– És... azt mondtad, olyan korból származol, amiben nem voltak emberek. Hogy tudsz akkor emberré változni? – kérdezte Sade.

– Mágiával. Megtanultam. Kérdezz másról, unom ezt – mordult Dregen. Sade ivott még a borból, az ösztönei azt súgták, hogy tényleg ne feszegesse tovább a személyes kérdéseket.

– Hogy keletkeztek ezek a kapuk? Azt is istenek, titánok meg démonok csinálták?

– Nem. Sokkal később, már a varázsteremtmények, az isteni machinációk gyermekeinek idejében, ezer meg ezer éve jöttek létre. Varázslók, alkimisták, tudós kontárok nyúltak bele a világok szövetébe, hogy létrehozzanak mindenféle átjárókat. A jövőbe, a múltba akartak utazni, de sokkal rosszabbat találtak: egy másik világot. Emberek jöttek át, elszaporodtak, sose látott háborúk és járványok szabadultak el, míg végül a legtöbb kaput megsemmisítették. De nem találták meg az összeset.

– Hát igen, a hanyagságnak ára van – szólt közbe Sade kedélyesen. Dregen vadul mordult egyet. – Miért maradt épen ez a kapu?

– Ez a senki földje volt, és a senki földjére vezetett. Nincs szem előtt. Egyesek műemléknek tartják, úgy hiszik, nyitva kell hagynunk az átjárót, hogy az áttévedtek visszatalálhassanak. Ráadásul közös patás barátunk is aktív használója, mint tudod.