A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

20. fejezet

Sade elgémberedett, jegesre fagyott végtagokkal kelt hajnalban, lüktető fejfájással. Chalo pajorral kínálta. Ezúttal nyersen.

Sushi. Szárazföldi sushi, protein! Lement a falat, lent is maradt, amin megdöbbent. A teste nem kezdett sztrájkba az evilági ételek miatt, mint otthon, bár nem akarta elkiabálni. Aligha lehetett a zafírgyökeret és a férgeket rendes ételnek nevezni.

Szürke idő kísérte őket, lógott az eső lába, szél talpalt a nyomukban, és borzongva kapaszkodtak össze.

Sade, hogy feldobja menetelésük hangulatát, beszélt Cosmos terhességéről. Chalo hirtelen nem is értette, ki az a Cosmos, és a tekintetén látszott, hogy teljesen el is feledkezett arról a kis kalandról, amikor istennőnek adta ki magát.

Elmesélte Chalónak, hogy Nárcisz megfestette őt, csodajelnek tekintették, mire Chalo értetlenül ráncolta a szemöldökét. Sade rájött, hogy ismét rosszul szólta el magát. Chalo némán maga elé meredt, a tekintete felizzott, és Sade nagyot nyelt.

– Nem így akartam felvezetni, hogy igazából odaát egy idő után kikopik a főzeted hatása.

– Néha annyira balfasz vagy, Sade – mordult oda Chalo dühösen. Sade csak összepréselte a száját.

Az aranea mérgesen fújtatott, kipirult sápadt bőre, előre trappolt, és Sade ezúttal hagyta neki, hogy kivonulja a dühét és csalódását, amit Maya emlékeinek visszatérése miatt érzett. A bűntudatot. A tehetetlenséget.

Egy vékony, sekély patakátkelést követően domboldalra kaptattak fel, Chalo erősen lihegett és szentségelt, de legalább a nap kisütött, mire felértek a tetőre. Sade határozottan fogta meg Chalo karját.

– Nem úgy volt, hogy nem büntetjük egymást hallgatással?

Chalo morgott valamit az orra alatt, Sade tovább szorította a kezét.

– Ha vigasztal, Maya vissza akart jönni.

– Ti, odaáti jószágok, teljesen hülyék vagytok! – csattant Chalo magából kikelve. – Minek jönne ide?! Nincs itt semmi, ez a legunalmasabb szeglete a világnak! Koszos, együgyű saurik, mogorva, büdös törpök, néhány beszűkült agyú ember vagy keverék félvér, sivár pusztaság, rideg hegyek, és a világ egyik legocsmányabb és legöregebb őspókja! Ez vár itt, ez Nystis, egy szarfészek. Miért jönne ide bárki is!?

Sade megrökönyödve pislogott Chalo kirohanásán, aki dühösen meredt a távolba. Az égen átrohanó, különböző alakú felhők árnyat vetettek a lankás tájra, a hegyek vonulataira, a pár mérföldre lévő, széles folyó nyugodt árjára. Ők is néha árnyékban, néha napfényben álldogáltak, a szél borzolta hajukat, ruhájukat.

– Hát mit lenne érdemes látni itt? Mariska-hegyet?

– Akár azt is. Honnan tudsz te Mariskáról? Lényegtelen, ennél bármi jobb. Sziklaperem! Kútváros, Pacsafürdő! Karas! Mriaris! Prut! Igazi birodalmak és igazi városok, nem ez a sárkánytrágyától bűzlő, pókszörnyes dögverem!

– Jó, hát majd elmegyünk oda is...

– Neked haza kéne menned, te hülye jószág – csóválta a fejét Chalo. – Sorsálom ide vagy oda, te nem ide tartozol. A kaput meg el kéne pusztítani.

Sade elengedte Chalo karját, nem felelt neki, és az aranea is csak fújt egyet, majd elindultak lefelé. Kicsivel később Sade elfulladó, komor hangon szólalt meg.

– Ha még egyszer jószágnak hívsz, megütlek.

– Az csak egy mondás – forgatta a szemét Chalo.