A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

18. fejezet

A férfi biztatóan bólintott, láthatóan örült, hogy felismerte őt. Nagyot nyelt, majd a mellénye zsebéből előhúzott egy tekercset. Másvilági írás szerepelt rajta. – Ezt neked küldi...

Sade szeme elkerekedett, és ha nem kapaszkodik az ajtófélfába, akkor tuti hátast dob. Elvette a tekercset, széttörte a pecsétet, kitekerte. Elolvasta, kétszer, háromszor, Lamszára bámult.

– Úgy tudtam, elhagytad a Vérpalotát. Hemraan után.

– Így van... Megtaláltak. Nem szeretik a dezertőröket.

– Jól sejtem, hogy nem önként jelentkeztél, hogy ezt elhozd nekem?

Lamsza fanyarul préselte össze a száját, barna szeme lázasan fénylett. Sade, bár sose kedvelte őt, megsajnálta a szerencsétlent.

– Tudsz várni egy kicsit? Elbúcsúznék.

– Nem várhat. Ez nem. Most kell mennünk, mert elszalasztjuk az alkalmat. Hagyj egy üzenetet, siessünk, rendben? Kérlek.

Sade tudta, hogy a késlekedésért is a szerencsétlen sauri fog vezekelni, csak bólintott. Kért pár percet, hogy összekészüljön, mert kétsége se volt, hogy megy. Mintha nem erre várt volna, mióta visszaért?! Bár Lamsza és a levél meglepte, Dregen azt állította, hogy rühelli a levelezést, de hát ez van, most mit panaszkodjon.

Találtam egy helyet, ahol senki nem zargathat minket. Egy erdei ház. Lamsza odavisz téged, és én várni fogok rád.

Meg egyéb kedves szavak, de ez mindennel felért.

Kapkodva cserélte át a ruháját a saját sauri leggingsére, a csizmájára, a polár pulóverét viszont nem hagyta, arra vette föl a törpök kék kabátját. Derekára csatolta a dísztőrt, a kabát mély zsebeibe tömte a legszükségesebbet: kártyapaklit, menzeszkelyhet, megszokásból óvszert, utazó méretű fogkefét és fogkrémet, extra bugyit, az álgyémántot és egy levél fájdalomcsillapítót.

A nappaliban felkapta az első cetlit, amit talált – a félbehagyott levelét –, és a másik oldalára rövid üzenetet firkantott Ambrose-nak, és részben Mayának is. Belegondolt a rendetlenségbe, amit a szobában hagyott. Azt azért nem lenne jó úgy hagyni.

Kinyitotta a bejárati ajtót, hogy kérjen még egy kis türelmet. Az is megfordult a fejében, hogy tortával kínálja a saurit. Biztos nem evett még olyat. Lamsza a tornácon várakozott olyan fegyelmezetten, mint ahogy katonához illik.

Éktelen csaholás szaggatta meg a csöndet. A ködös estében Kapitány vágtatott a nagyház irányából, de nem az istálló felé tartott ezúttal, hanem Lamszát célozta meg.

Az emberi gyík idegesen emelte a lábát, hátrált kicsit. – Szólj ennek a dögnek! Mi a... Biztos nem bírja az idegeneket!

Kapitány azonban acsarkodva ugatta őt, nem ijedt meg, kész lett volna leharapni Lamsza bármelyik végtagját. Sade elhűlten meredt a kutyára, hogy mi baja lehet. Kapitány egész nap elvolt az idegenek között, rengetegen megfordultak a tanyán, senkire se ugatott. Majd rájött. Lépett egyet hátra, a sauri szeme résnyire szűkült.

– Kapitány kiszagolja a patkányokat, Lamsza – mondta Sade, és visszahátrált a házba, hogy bevágja az ajtót, bezárkózzon. Későn, a férfi utána lendült, úgy belökte az ajtót, hogy Sade a falon csattant, és szédítően beverte a fejét.

– Velem jössz, te ribancjószág. Valaki látni akar! – zihált dühödten Lamsza. Belerúgott a lába körül ugató kutyába, Kapitány vinnyogva sírt fel. Sade kissé kábultan kapálózott, karmolt, rúgott, az ijedtség és a fejében hasogató fájdalom miatt teljesen lebénult. Lamsza a hajába tépve cibálta ki a házból, le a teraszról, de Kapitány nem hagyta őt, a lábára vetette magát, marta, ráncigálta. Lamsza üvöltéséből azt lehetett kihallani, hogy Kapitány belemélyesztette a fogait a húsába is.