A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

15. fejezet

Az eső nem állt el akkor se, amikor átlépte a birtok határát, de kevésbé szeretett volna kútba ugrani és sírva a földön fetrengeni. A kapu hatóköréből kiérve majdhogynem rendezni tudta gondolatait.

Majdhogynem kitalálta, mit fog tenni.

Elképesztő volt látni a birtokot. A legelők besárgultak, lekaszálták, bálákba tekerték őket, most minden az esőben ázott. A nyárfák már sárgultak, a juharok vörösödtek. Milyen nap lehet?! A lovak az istállóhoz közelebbi legelőn ténferegtek, de sokan egy azóta felhúzott, fedett helyen szénáztak.

Elrobogott az istálló és a házikó mellett.

Valaki a nevét üvöltötte. A fogát csikorgatva loholt tovább.

– Sade! Sade!

Ambrose az istállóból rohant utána, a kabátjánál fogva visszarántotta, elképedve meredt rá. Sade-nek eszébe jutott, hogy mire nem gondolt: Ambrose-ra. Ugyanolyan szőke és jóképű volt, a szeme még mindig csodálatosan szürke.

– Hová...? – nyögte a fickó, miközben még mindig őt bámulta, főleg sáros ruháit, haját, zaklatott, ázott fejét.

– Vickyhez. Mindent elmondok neki!

– Jól gondold át... Mi a szar történt veled?

Sade állkapcsa megfeszült. Eszébe jutott a tőr, ami a zsebében lapult, azt belemárthatná, nem? Nem. Inkább hozzávágja a túltelítődött menzeszkelyhet! Fogalma se volt, mit mondjon, csak zihált és vacogott.

– Honnan kezdjem? Onnantól, hogy megpróbáltál megölni?

Ambrose tekintete azonnal bezárkózott. Álltak egymással szemben az esőben, Sade sarat maszatolt szét a szeme alatt, Ambrose is egyre ázottabb lett.

– Mindenkinek azt mondtam, hogy a beteg nagyanyádhoz mentél. A szobádhoz nem nyúlt senki.

Sade levegőért kapkodott a felháborodástól. – A nagyanyáim halottak.

– Szuper. Azért jöttél vissza, mert lezajlott a temetés. Holnaptól ugyanúgy dolgozol, ahogy előtte, vagy pedig elhúzod a csíkot még ma este, és soha többé nem jössz ide. Megegyeztünk?

Sade dühösen karba fonta maga előtt a karját, amivel azt is el akarta érni, hogy ne vacogjon úgy, mintha fagyoskodna. Ambrose lépett felé egyet, a szürkeség a szemében kemény és hideg volt.

– Megegyeztünk?

Nem tudta megállni, nem tudott rábólintani, inkább az öklét lendítette válasz helyett, egyenesen Ambrose arcába. Azt a csinos, nagy orrát vette célba, de az állát érte el. Mégis sikerült akkorát ütnie, hogy Ambrose kiáltva tántorodjon hátra, az arcát szorítva káromkodott. Brom leckéi beértek valamennyire, nem fájt olyan piszkosul, mintha gyíkpikkelyeket ütött volna, de így is bizsergett minden ujja.

– Rohadj meg – vetette oda, és a kezét rázva trappolt a házikó felé. Mégiscsak megsenyvedi, nyöszörögve szorította az öklét a remegő szájához, percek választották el a sírástól.

A házikóban lószag és citromillat várta. Az ismerős, egykor otthonosnak érzett dolgok miatt átszakadt a gát. Sírva dobálta le magáról a törpök kabátját, a szarrá ázott, sáros csizmát, a sauri-leggingset, fehérneműben botorkált fel a fürdőszobába, és ott a forró zuhany alá állt.

Az arcára szorította az ujjait, folyt róla a sár, kosz, vér, de a sírást abbahagyta, a meleg zuhany sokat segített. Törölközőt csavart magára, a régi szobájába sietett, kiráncigálta a bőröndjeit az ágy alól, nekilátott mindent beledobálni, ruhát, neszeszert, cipőt.