A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

10. fejezet

Másnap délelőtt Brom állt elé. – Szóval verekedni akarsz, szökedék?

– Mi!? – sikkantott Sade, a gyíklény rásziszegett.

– Nyugi, a rusnya pofidat nem ütöm!

Ráadott több kipárnázott inget, egy vastagabb kesztyűt, és a lovardák mellett alaposan leizzasztotta a lányt. Sikerült megint közönséget toborozniuk maguk köré. Sade botladozott, ahogy Brom ütésleckéit próbálta leutánozni, kalimpált a kezével, és nagyokat zakózott, mert képtelen volt úgy kitérni Brom elől, hogy megtartsa közben az egyensúlyát.

Sade fáradtan terült el a homokban, magában arról fogadkozott, hogy megnyúzza a sárkányt ezért a fenomenális ötletért.

Brom csak azért engedte el, mert azt mondta, hogy neki is készülődnie kell a bálra. Sade-et pár röhögő gyík segítette fel a porból, péppé verve vonszolta magát a szobájába. Az arcát tényleg nem érte találat, de az a párnázott ing aligha fogta fel a gyomrát, oldalát, vállát, derekát ért ütéseket.

Katel segített neki fürdeni, aki Bromot szidta, majd elvette Sade-től azt a kék ruhát, amit kiválasztott magának.

– Ez nem lesz jó a bálba, ha a király oldalán akarsz mutatkozni. Túl egyszerű Dregenhez. Próbáld meg ezt.

Idegesen sziszegett a ruhát méricskélve, Katel mindentudóan hümmögött. Felöltözött, Katel kontyba fésülte a haját, és Sade úgy nézte magát a tükörben, mintha valami keserűt rágcsálna épp. A múlt egy darabkája akart visszajönni, a végzős bál végzetesen szar estéje, de minél tovább keseredett a szájában az íz, annál határozottabban küzdött ellene.

Ezt a frizurát senki nem tépi meg, ezt a ruhát senki nem teszi tönkre, ezt az estét nem mérgezi szét semmi.

Halk kopogással benyitott egy másik szolgáló, hogy Dregen azonnal a könyvtárban akarja látni Sade-et.

A lány kissé feszengve lépett be. Dregen végigmérte, de arcizma se rándult, mintha a ruha nem olyan színű lenne, mint a bíbor szeme. A rafináltan dekoltált, rásimuló ruha bő szoknyarésze feketébe váltott, a mozdulatait fekete és bíbor örvényként követte. A sárkány a szokásos fotelben terpeszkedett, snassz feketét viselt. A felöltője elejét viszont rubinok bonyolult, kacskaringós mintázata díszítette.

– Meg se kérdezed, milyen napom volt Brommal? – kérdezte Sade önérzetesen, ahogy odavonult elé.

– Láttam, hogy mit szerencsétlenkedsz, de egyszer majd hasznodra válik. Végre én se fogok gyomorgörcsöt kapni, ha esetleg kikerülsz a látóteremből fél pillanatra.

Leültette a lányt, aki az asztalkán heverő megannyi rubinra meredt. Egy üvegcsében fekete, vörös és arany tinta csillogott, akár folyékony drágakövek. Pár ecset, vastagabb és nagyon vékony is akadt köztük.

– Kézműves szakkör? – kérdezte Sade sután.

– Már a minap is feltűnt a bőröd hibátlansága. Könyörög, hogy felékesítsem valamivel. És néhány silány ékszer nem lenne méltó hozzá. A fekete szénpor és gyémánt, ez arany, ez meg rubinőrlemény.

Sade felmutatta bőrkeményedéses tenyerét. – Erre céloztál hibátlanság alatt?

– Ez a kedvencem.

Sade lepetten elmosolyodott. Dregen megragadott egy ecsetet, a fekete tintába mártotta, majd Sade mögé lépett.

– Te festeni fogsz rám? – kérdezte, mintha épp nem érezte volna meg a puha ecset, a nehéz, olajos festék hűsét a lapockáján. Dregen nem szólalt meg, elmélyült a pepecselésben. – Te tudsz festeni?