A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

2. fejezet

Sade-et a déli szusszanása után Lamsza kísérte el az ellátmányért, de eszébe se jutott neki segíteni, hogy a marhalábakat, a hatalmas vödör vért vagy épp parazsat ő cipelje. Sade egyedül izzadt, a marhalábból vér csöpögött a kezére, ragacsos lett mindene, ismét hányni lett volna kedve.

Az állatok megvadultak a kaja láttán. Sade-re rontottak, a lány kiáltva vetette a hamuba a szőrös cubákokat, és sietve hátrált vissza a vaskarámon kívülre. A vért onnan döntötte az itatókba, az izzó parazsat pedig szintén csak a hamuba hajította a vödörből.

– Úgy nem fogják enni. Láttam, hogy az elődöd kézből eteti őket – kacarászott Lamsza.

Ki tudja, hogy miből lehetett az előző hibridész...

– Mi történt vele?

– Az egyik leharapta a karját, seblázat kapott. Három napig döglött a szerencsétlen mire végre meghalt.

Sade elképedve pislogott. Persze. Etesse ezeket kézből a döglött hibridész. Összecsapta a tenyerét.

– Egy időre végeztem velük. Mi lesz az én ellátásommal? Fürdenem, ennem kell.

– Fürödj a hamuban, mint ők – röhögött a gyíklény, majd visszakísérte Sade-et a kőkunyhóba és rázárta az ajtót, és később csupán egy vödör vizet kapott.

Esélye se volt, hogy normális munkakörülményeket tárgyalgasson ki magának, pedig ahhoz eléggé értett, hiszen semmilyen előképzettséggel elérte, hogy lovásznak vegyék fel Bokortanyán! Dühösen főtt a saját, trágyás szagában, és ebben a förtelemben talán képtelen lett volna ész érveket bevetni, hogy miért érdemel jobb körülményeket. Amikor Ambrose-nak bizonygatta, hogy munkaképes, akkor csak a saját izzadságától szaglott. Enyhén. Ehhez képest illatozott!

*

Sade egy pohár vizet szorongatott, a házikó tornácán üldögélt, a levegőt a saját izzadságának párája nehezítette a melegben. Ambrose épp egy szendvicset készített neki. Ez az idő arra lett volna jó, hogy kitalálja a mondanivalóját, de hát a gondolatai pánikszerűen kergették egymást, egyik ötlete és kamuzása nagyobb hülyeség volt, mint a másik. Nem sejtette, hogy ennyire hamar lebukik. És ennyire büdös lesz.

De hát mit mondjon? Az igazat? Hát nem pont az elől jött ide? A térdére hajtotta a fejét, és csak akkor emelte fel, amikor Ambrose kijött, leült mellé, és kettejük közé tett egy tálcát két egyszerű sonkás-sajtos szendviccsel.

– Összesen huszonöt dolcsi van a zsebemben – kezdte Sade végül. – Kellett meló, hogy ne gatyásodjak le teljesen.

– És Wanna Cityben nem lett volna egyszerűbb?

– Wanna City ki akart nyírni. Nem maradhattam ott. Kellett a környezetváltozás, ez a tanyasi meló tökéletes rá.

Sade a szendvicsért nyúlt, mert már szédült, nem nézett a fickóra evés közben sem. Némán ették a szendvicset, majd Sade megitta a vizet is. Kicsit emberibbnek érezte magát.

– Gyorsan és jól tanulok, szuper az alkalmazkodó képességem, majd meglátod...

– Láttam. Néztem, hogyan gereblyézed a ganét – röhintett Ambrose. – De van egy rossz hírem. Én nem cirkuszi bohócot akarok az istállóban, hanem egy markos lovászlegényt, aki napi tizenkét órát vagy akár többet is lehúz sírás nélkül.

– Ezen ne múljék, markos legény leszek holnapra.

Ambrose újra csak kinevette, végigmérte a lányt, de ezúttal Sade érezte, hogy nem a csajos bájait veszik szemlére, hanem a pálcika karjait, sovány, sápadt arcát.