A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

16. fejezet

Sade álmosan, ásítozva bandukolt az istálló felé. Nyakig érő gumicsizmában, széllálló, kétheti sártól mocskos kabátban, sapkában. Alig hajnalodott, mindenhol vastag, nyúlós köd ült, felháborítóan undorító időjárás köszöntött a tájra.

A csöndben meghallotta a lábacskák vágtatását, amit magas, éktelen csaholás követett. A nagyház felől, a tujasor között robogott át a lényecske. Fekete, kócos, alig bokáig érő, de nagyon elszánt és vadorzó. Csaholva rontott át Sade lábai között, az istállóba vetette magát, Sade némi fáziskéséssel ijedten tántorodott hátra.

Ambrose kapta el. Megszorította a karjait, kicsit még magához is vonta egy pillanatra, mielőtt visszahelyezte volna őt egyensúlyi helyzetébe.

– Mi a manó volt ez?

– Úgy sejtem, hogy Morgan Kapitány. Diora néni kutyusa.

Sade követte a fekete szőrcsomót, aki a szénázó alatt vandálkodott. Ambrose röhögcsélt. – Patkányozó kutya, Vicky kölcsönkérte. Ez mindent ki fog ásni, kiszagolja a kártevőket, csak hagyd dolgozni őt.

– Oké – pihegett Sade. – Jó nap ez a csatára, Kapitány! – szólt oda a kutyának, melynek csak a farka vége látszódott ki a szénahalomból.

Aznap három kisebb patkányt fogott, halomba hordta őket. Ambrose mindig adott neki jutalomfalatot. Másnap Sade ebéd közben üres tekintettel nézte végig, ahogy Kapitány unalmában egy nagy, kövér példányt ráncigál és cibál, majd leül és elkezdi csócsálni a fejét.

Egy égő szívet felfaló sárkány után Kapitány munkamódszerei kifejezetten békésnek tűntek.

Sade még sose látott ilyen csapzott szőrű, apró, de erőszakos és hajthatatlan kutyát. Kíméletlenül lerágta a patkányok fejét, ha valaki időben nem érkezett, hogy megjutalmazza őt. Ambrose szólt neki, hogyha ilyet lát, vegye el tőle, mert Diora néni nem szeretné, hogy elrontsa a hasát a kutya. Érzékeny a bele a csontra.

Szemernyi érzékenység nem volt ebben a kis ádáz, fekete terrier-származékban, Sade sose vette el tőle a jól megérdemelt zsákmányt. Általában simogatta az állatot, ölébe vette, estére, mikor Kapitány már jól végezte dolgát, akkor be is hívta a házikóba a sötét, köd és nyirkosság elől.

E gyilkos, kócos vadász csodajó hangulatjavítónak bizonyult.

Vicky sírva fakadt, mikor elmondta neki, hogy november elsején itt hagyja a birtokot, de úgy tűnt, megérti, elfogadja a döntését. Ambrose-nak aznap este, kártyázás közben mondta el, a fickó rábámult.

– Kobold.

Sade elhúzta a száját. – Sajnálom. Ezúttal nem a levegőbe beszélek. Nem bírok itt maradni, ilyen közel a kapuhoz, bele fogok zakkanni.

Ambrose kétkedőn vonta fel a szemöldökét. – Miért? Miért van olyan érzésem, hogy nem mondtál el nekem mindent?

– Hm, mondjuk ezt én is kérdezhetném tőled, és pont ezért nem is kötök semmi bizalmasat az orrodra. Önvédelmi okokból, tudod.

A férfi csak sértetten horkantott erre, már nem is volt kedve a témát boncolgatni, de a következő napokban érezhető neheztelés lett úrrá rajta. Sade nem akart ezzel törődni, nem engedhette meg magának, hogy egy elcsesződött, meg se történt kapcsolat miatt is fájdítsa a lelkét, esetleg érezze magát szarul, hogy faképnél hagyja Ambrose-t.

Vicky végül megnyugodott, amikor a szerződésbontás részletei miatt kellett beszélniük. Nem sírta el magát, de végtelenül sajnálkozott.

– Pedig... csoda szép szokott lenni az ősz vége és a tél, amint behavazódunk. Van szánunk, Ambrose be szokta fogni, karácsonykor azzal járja a vidéket.