A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

6. fejezet

Késő délutánig hempergett a terebélyes ágyban. Többnyire csak felszínesen szundikált, de akadt olyan pillanat, amikor mélyre rántotta az álom.

Két pofára zabálta az égő szívet.

Ilyenkor visszariadt a valóságba, megunta a rémképeket. A szekrényben lévő ruhákból kiválasztott egy kék szoknyát és egy ejtett, fodros vállú, világos blúzt. Az alsónemű, amit alá húzott, puha volt, egyszerű, bár a mellénél hiányolta a támaszt és szorító erőt, amit a sportmelltartóitól kapott.

Az egész alakos tükör felé fordult. Fehér pókhálókesztyűi és térdzoknijai nem zavarták őt, olyan finomak voltak, mint az álom. Minden más zavarta, pedig végre tiszta volt. Még hajkefét is talált, kifésülhette az összetapadt tincseket. Felsőt váltott, egy zártabb nyakú blúzt, de ezt is lecserélte egy olyanra, amit a nyaka alatt tudott összegombolni. A melleit ez se nyomta le, pontosan látni engedte a méretét, alakját.

Sade bosszankodva meredt magára. Sose irritálta ennyire a saját mellének alakja, mint most, amikor pirinyónyit se akarta őket hangsúlyozni. Általában vissza is élt velük, rengeteg kivágott ruhája, pólója és rafinált melltartója volt. Megszabadult tőlük, eladta, kidobta. A sportmelltartó lett a legjobb barátja.

Elfordult a tükörtől, és elhúzott egy függönyt. Naplemente közeledett, a sárga, narancs fények beragyogták a felhőket, amik a legközelebbi magashegység csúcsairól özönlöttek a síkság felé. Sade tátott szájjal bámulta a színeket, a felhőket, az irtózatosan széles és magas csúcsokat. Hátborzongatóan gyönyörű volt. Mindjobban figyelt, annál biztosabb volt benne, hogy a felhőkbe nem csak képzeli az alakokat, azok ott vannak: virágok, bárányok, tehenek, madarak, lovak, méhek, tündérkék kergették egymást a szívfacsaró színekben felhők formájában.

– Éhes vagy? – dörrent Brom hangja odakint. – Mert ha igen, akkor vacsorához kísérlek.

– Itt nem ehetek?

– Nem. Kérlek, ne tedd ezt nehezebbé – nyögte Brom az ajtón túlról. – Megnyuvaszt, ha nélküled megyek az ebédlőbe.

Sade a mennyezetet nézte egy darabig, majd beadta a derekát.

Az ebédlőbe egyedül kellett belépnie, és meglepte, hogy nem egy csarnokba került, hanem egy ovális terembe, túlvégén nyitott terasszal. Onnan ugyanazokban a fenséges hegyekben gyönyörködhetett, mint a toronyszobából. A teraszon állt egy kis étkezőasztal.

Sade átvágott a termen, bár minden idegszála vigyázban meredezett. Csend volt, csak a szél zizegett odakint, és amint a meleg, harapható, fűszeres levegőre ért, vett egy mély lélegzetet. Nem kén, nem bűz, nem vér. Friss és buja, mint amikor átlépett a kapun.

Dregen utána érkezett a teraszra, Sade rajtakapottan fordult felé, és ösztönösen hátrébb lépett. Most már nehezen tudta volna magát elképzelni, hogy felé rohan segítségért. Hogy lehet valaki ekkora? Hemraan méreteitől is összefosta magát, de ez a férfi egészen más kategória. Nem csak magasságban, de széltében is, és nem izomkötegek domborodtak azon a hordóhason, a hodálynyi mellkason és a biliárdasztalnyi háton, meg a fatörzsszerű combokon, hanem... zsír? Zsírizom? Van olyan? Miből van ez a behemót?

– Pazar – mondta a férfi, bármiféle elégedettség nélkül. – Végre elég emberi vagy, hogy beszéljünk.

– Mondja egy sárkány.

A férfi végigmérte őt tetőtől talpig tüzetesen, a naplemente fényében a bíbor írisze szinte ragyogott.

– Rövidre fogom. Nem maradhatsz csak úgy itt. Nem tartozol ide, nincs zálogod a másik világban.