A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

11. fejezet

Másnap hosszú zivatar mosta el a palota udvaráról a mocskot, a város környéke viszont lángokban állt, sárkánytetemek égtek még az esőben is. Sade étvágytalanul rágcsálta a reggeli gyümölcsöket az ebédlőben, az eső miatt odabent terítettek. Kicsit élénkebb lett, ahogy meghallotta Dregen dühös hangját odakint a folyosón, a férfi errefelé tartott.

Ami roppant érdekes fordulat volt, hiszen sose étkeztek együtt.

– Elmegyek – mondta, ahogy belökte az ajtót és bemasírozott, Brom loholt utána. A gyíklény arcát egy sebhely szelte ketté, a tegnapi harcok őt se kímélték. – Salren veszi át a város és a környék felügyeletét a távollétemben. Te csak akkora bajba keverd magad, amiből Brom kihúzhat – vetette oda a lánynak, de rá se nézett. Brom idegesen sziszegtette a nyelvét, váltottak Sade-del egy jelentőségteljes pillantást. – Amíg vissza nem érek, minden délelőtt Brommal fogsz edzeni és erősíteni.

– Hová mész?

Dregen kinézett az esőbe, de nem Varenrath hegyeit bámulta, hanem valamit az égen. Sade az ajkába harapott. – Az Oromzatra? Egyedül?

– Van mit lerendeznem ott – fordult felé Dregen sötét arckifejezéssel.

– Mikor jössz vissza?

Dregen csak idegesen megrázta a fejét, majd kifelé viharzott az ebédlőből. Sade, kezében a gyümölcsével utána rohant, a folyosón a sárkány után vágta, hogy figyeljen rá. – Hé! – kiáltott rá dühösen.

– Nem te kérted számon rajtam, hogy én vagyok-e a király, akinek nem kérdőjelezik meg a szavait!? – sziszegte Dregen, amikor Sade beérte őt. Meg se állt a lánynak, aki idegesen tartotta vele a lépést.

– Elmész oda, azok utána, amit itt...

– Ha nem megyek el – söpörte oda Dregen a falhoz –, akkor a tegnapi oromzati látogatók állandó vendégeink lesznek, téged pedig véglegesen hazaküldetlek! Se vendégemként, se alattvalómként nem lenne szükséges tőled búcsúznom, de...

– Szóval ezt te búcsúnak hívod? – fintorgott Sade megvetően. – Így búcsúzol?

Dregen arca megvonaglott a haragtól, még jobban odapréselte őt a falhoz, Sade mereven állta a tekintetét egy ideig. Onnan a férfi vastag, ívelt ajkára tekintett.

– Nem – mordult Dregen és még közelebb nyomult hozzá, belehajolt az arcába. – Nem most és nem így foglak megcsókolni, már ha egyáltalán valaha is... Legszívesebben nem búcsúznék tőled sehogy, legszívesebben egy tapodtat se mennék sehová nélküled, legszívesebben veled maradnék! De oda nem vihetlek magammal. Azt mondtad, hogy felfogod a dolgokat. Ha a tegnapit tehetetlenül és válasz nélkül hagynám, azzal én magam ölnélek meg téged, tálcán kínálnálak nekik.

Sade hevesen dobogó szívvel kapott levegőért, belekarolt Dregen nyakába, közelebb húzta magához.

– Tudod, ha ezzel kezdted volna a mondandód, és nem parancsvakkantgatással, akkor kicsit más hangulatban búcsúzhattunk volna.

– Nem, akkor is szétvetne a harag – szántott bele Dregen Sade hajába, majd az arcára simította a kezét, és a hüvelykujjával az ajkát simította végig. – Nem – dörmögte. – Nem...

– Ez csak egy csók lenne – felelte Sade rekedten.

– Nem csak egy csókot akarok, Sade. Mindent.

Sade belehajtotta az arcát a férfi nyakába, kissé bizonytalanul ölelte át őt. Dregen erősen visszaszorította, ő is belebújt a nyakába. Fullasztó illat és hőség lepte el minden érzékét, ahogy beleolvadt az óriási férfitestbe, bele is veszhetett volna örökre, nem bánta volna. Végül Dregen némán hátralépett tőle, eleresztette és elviharzott. Szinte sokkolta a hideg. Sade sokáig állt a falat támasztva, a vörös márványt figyelte a lába előtt, nehéz szívvel hallgatta a távolodó szárnyak okozta szélvihart, ami megrázta a palotát is.