A Bakfis, a Csodalovas és a Sárkányok (Befejezett)

4. fejezet

Harmadik nap virradt rá, és rettegett belépni a hibridekhez. De muszáj volt, már döngették a földet, morogtak, acsarkodtak. Sade el se bírta képzelni, hogy ez a jókedv jele lehet.

Az utolsó hibrid hálából beleharapott a bal alkarjába, majd dolga végeztén kiporoszkált a társai után. A lány először fel se fogta, mi történt, olyan hirtelen érkezett, aztán mindent elöntött a vér, a pokoli kín. Sade kiáltva hátrált ki az istállóból, magához szorította lüktető, vérző karját, a kunyhóba botladozott.

– Segítség! – hebegte magas, éles, sírós hangon. – Segítség! – nyöszörögte, és csak bámulta, mint egy idióta, ahogy ömlik a vér a karjából. Nézte az óriási, élénkvörös cseppeket a kunyhó padlóján gyűlni, és villámcsapásként érte az adrenalin, ami kicsit segített neki gondolkodni. Állítsd el a vérzést, szoríts rá bármit! Fogta a pulcsiját, és a karja köré tekerte, szorította.

– Megharapott! – kiáltott ki kétségbeesetten, amikor Lamsza beszólt, hogy mi baja.

– Csak annyi?! – kacarászott Lamsza, és nem felelt Sade-nek többé. A lány sírva szorongatta a karját, mindene remegett az égető fájdalomtól, nem is mert a pulcsi alá nézni. Körbenézett a hibridész polcán, mintha látott volna tiszta – vagy tisztának tűnő – kötszert. Balját magához szorítva kotorászott, mindent sikerült teljesen összemocskolnia a vérével, mire megtalálta a gyolcsot.

Végül ledobta a szétázott pulcsit a karjáról, és gyorsan odaszorított két nagy göngyöleg rongyot, amit fáslival odaerősített. Végigbőgte az egész folyamatot. Még csak fertőtleníteni se tud, ki ad neki tetanuszt?!

Ma éjjel haza kell szöknie. Ez már nem kérdés, nem várhat tovább.

Képtelen lett volna ilyen kézzel cipekedni és trágyázni, a fájdalom ellen bevette az utolsó tablettáját, és merőn figyelte sérülését. Kicsit átütött a vér a kötésen, de aztán abbamaradt, nem terjedt tovább a folt. Az idegességtől jegesre hűltek a végtagjai, sápadtan ült a halott hibridész priccsén, és elképzelte, hogy három nap múlva ő is halott...

Nem! Nem!

Ki se mozdult a vackáról, végre utat engedett az őt napok óta gyötrő félelemnek, keserűségnek és óriási megbánásnak. Soha, soha nem kellett volna ide átjönnie, hallgatnia kellett volna Ambrose-ra! Soha nem kellett volna ajtót nyitnia Hemraannak!

*

A belső nyara ismét hevesítette a vérmérsékletét, de tudta, hogy hamar túllendül rajta. Délután Ty tartott jógát a birtokon, ahová csatlakozott, melytől némi megnyugvást várt, ám néhány póztól vad fantáziái keveredtek, és nagyon kellett szuszognia, hogy ne áztassa el a saját bugyiját.

Aznap este Ambrose ismét a házikó udvarára hívta vacsorázni, de ezúttal piknikezősre vette a figurát a kertben álló fa alatt. Szőnyeget terített le, házi burgert hozott a vendéglőből, és ezúttal bort töltött Sade poharába.

– Hűha! Hónapfordulónk lenne?

– Hm, nem, csak ma ilyen kedvem volt – vigyorgott a férfi. Megvacsoráztak, itták a bort, majd Sade szeme nagyra nyílt, és belekuncogott a poharába, amikor Ambrose a fa mögül előhúzott egy gitárt. Alig akarta beismerni, de teljesen kimelegedett ettől a fordulattól. – Csak pár béna, de hatásos dallamot tudok.

– Csupa fül vagyok...

Ambrose a fa törzsének dőlt és belemerülve pengetni kezdte a gitár húrjait. Az esti, meleg levegő megtelt a könnyű, lágy zenével, Sade hitetlenkedve rázta a fejét, de nem bírta abbahagyni a vigyorgást.