Megmentette Az Életem? [BEFEJEZETT]

Tizenhetedik

Daniel Parker

Miután felöltöztem leakartam menni Rebekához de meghallottam ahogy valakivel beszélget telefonon.

-Miért hívtál? -szólt a telefonba. -Dean én...Mivan?! Nem! Semmi közöd hozzá! Hagyjál békén és ne hivogassál! Nem érdekel! -lerakta.

-Szia Tündérke! -mentem le a lépcsőn.

-Jaa. Szia Dan.

-Ki volt az? Jól vagy?

-Igen. Csak... A volt barátom hívott...

-Mit mondott? -kérdeztem rosszat sejtve.

-Á hagyjuk... -legyintett.-Indulunk?

-Igen.

Beszáltünk a kocsiba és elindultunk.

-Most már el mondod hova megyünk?-kérdezte

-Majd meglátod. -mosolyogtam de nem néztem rá mert az utat figyeltem. -Van valami baj?

-Mi? Nem, dehogy!

-Hogy hogy el jöttél velem? A legtöbb lány nem jönne el egy fiúval akivel csak pár hónapja van jóba és úgy hogy nem is tudja hova viszi őt.

-Mindenki odáig van érted és egy sziától elájulnak szóval biztos hogy el jönnének veled-tette karba a kezét.

-Jó de biztos félnének hogy hova akarom őket vinni. Te nem félsz?

-Mivel biztos hogy nem megerőszakolni akarsz... -felnevettem. -Így nem igazán.

Csönd támadt. Senkinek se volt mondani valója. Mindenki el volt a saját gondolataival. Ránéztem Rebekára. Zaklatott volt az arca.

-Mikor fogod elmondani mi tört össze? -kérdeztem.

-Nem tudom...

-Elfogod valaha mondani?

-Lehet...

Fél óra múlva oda is értünk.

-Csugd be a szemed. -mondtam. Meglepő módon becsukta.

-Miért? -kérdezte csukott szemmel.

-Mert meglepi.

Kivettem a csomag tartóból egy piknik kosarat és egy plédet. Leterítettem majd kisegítettem Rebekát a kocsiből.

Rebeka Clark

Éreztem ahogy megfogja a kezemet. Kiszáltam a kocsiből és Danhez fordultam.

-Bízol bennem? -kérdezte. Nem láttam az arcát de tudtam hogy mosolyog.

-Igen. -válaszoltam olyan magabiztosan hogyha, mindenki azt mondta volna hogy ne bízzak benne, még akkor is megbíznék.

Egyik kezével az én kezemet a másikkal a hátam át fogta hogy még véletlenül se essek el.

-Kinyithatod-mondta.

Kinyitottam a szemem. Elöszőr Danielt pillantottam meg majd miután egy kicsit távolabb néztem megláttam az igazi meglepetést. Egy réten voltunk. A fűbe egy pléd volt terítve rajta egy piknik kosár. A nap éppen ment el. Nagyon elbűvőlő volt. Tisztára mint egy randid!

-Dan ez...

-Tetszik? -kérdezte reménykedve. -Nem lett olyan jó... Meg szerettem volna még teríteni is de nem akartalak megvárakoztatni-

-Ez csodaszép! -leruktam a cipőmet és beleugrottam a fűbe. Dan is ezt tette.

-Köszönöm! -öleltem át. Az illatta egyből megcsapta az orromat.

-Reméltem hogy tetszeni fog... -mondta míg elengedtem.

-Ez elbűvölő lett! Bár egy rózsa vagy lufi jobb lett volna-vigyorogtam.

-Na gyere ide! -kezdett el felém futni és meg dobott a cipőjével.

Feláltam és elkezdtem futni, ő meg utánam. Nagyon jól éreztük magunkat.

Daniel Parker

Mikot mind a ketten elfáradtunk,le ültünk a pokrócra és elkezdtünk enni, miközben a nap lementét néztük.

-Hogy hogy elhoztál ide? -kérdezte tőlem.

-Csak unatkoztam...

-Daniel...

-Igen? -néztem rá.

-Tudom, hogy nem csak ezért. Mi történt?

-Ahh.... Összevesztem apámmal-vallottam be mert nem tudok neki ellenálni.

-Miért?

-Azt mondta hogyha jövőre nem jutok be a foci csapatba és nem nyer a csapatom, akkor nem fizeti az egyetememet és nem lakhatok nála....

-Miért ilyen szigorú veled az apád?

-Azt akarja hogy tökéletes legyek...

-Senki nem tökéletes, mindenkiben van hiba. Ezt az apád sem gondolhatja komolyan.

-Pedig elég komolyan mondta. -felnevettünk.

-És megengedte neked hogy elgyere?

-Ezt nem szabhatja meg. -mosolyogtam.-És neked meg engedték hogy elmenj?

-A családomat inkább hagyjuk... És anyukád? -váltott témát.

-Ő meghalt....

-Óh... Sajnálom hogy rá kérdeztem! Nem kellett volna-

-Nem, semmi baj. Lezuhant a repülője.

-Sajnálom...

Csönd lett. Hosszú csönd.

-Húlló csillag! -mutattam hirtelen az égre. -Kívánj valamit!

-Oké. Megvan.

-Na mit kívántál?-vigyorogtam rá.

-Ha elmondom nem fog teljseülni! Bár nem igazán hiszek bennük.

-Lehet egy kérdésem? -néztem rá.

-Mondd.

-Mi van köztünk?

-Tessék?

-Mi van köztünk? -ismételtem meg a kérdést.

Kínos csönd. Azt úgy utálom.

-Szerinted mi van köztünk? -mondta végül.

-Nem tudom.... Szerinted?

Már nyitotta volna ki a száját, mikor megcsörrent a telefonja.

-Ki az? -kérdeztem.

-Apa.... -felvette. -Szi- Hát... A barátomnál. Mi?! Apa! Dehogy is! Igen! De nem megyek haza! Itt alszok! Igen megengedte! Jól van szia! -lerakta.

-Azt mondtad neki itt alszunk?!-kaptam fel a fejem.

-Neked nem muszáj itt aludnod! De én tuti nem megyek haza!

-Miért?

-Nem szeretek otthon lenni-vonta meg a vállát.

-Jól van. Akkor itt alszunk.

-Te is?

-Persze!

Még néztük a csillagokat majd elaludtunk.

Reggel mikor felkeltem Rebeka még aludt. A nap még nem kelt fel. Mi van köztünk?! Ez milyen hülye kérdés volt! Amúgy se mondta volna el hogy mit érez irántam! Egy csomó kérdés kavargott a fejembe.
Miért hívta fel Rebekát az exe? Rebekának van exe? Vajon mi volt köztük? És mi közöttünk mi van? Mit érzek Tündérke iránt? Miért nem beszél a családjáról? Miért depressziós? Mi törte össze? Vajon Dean? Vagy a családja? Mi lenne ha egyszer berugnánk mind a ketten és akkor feltenném neki ezeket a kérdéseket? Mivan?! Én teljesen megőrültem?! Miért gondolkozom Rebekán? Miért érdekel engem Rebeka? Miért mondom folyton hogy Rebeka? Lehet hogy beleszerettem? Mi?! Én megőrültem!
Rá néztem Tündérkére. Aludt. Szépen, csöndben. Olyan aranyos. Hülye vagyok! Dehogy is! Fúj!