Ellenségből szövetséges

27. rész

-Persze - vágtam rá. Nate elmosolyodott, ami nem jelentett jót, ezért inkább témát váltottam. - Fel tudsz állni?

-Meglátjuk.

Felkeltem a földről, majd végignéztem, ahogy Nate szenved azzal, hogy megtartsa az egyensúlyát.

-Megvagy? - kérdeztem, ahogy odamenve hozzá megtartottam a karjánál fogva.

-Aha - felelte.

-Azért... - köszörültem meg a torkomat - Ha majd rosszabbul lennél, ígérd meg, hogy ellátogatsz az orvoshoz, oké?

-Jól vagyok, Myers - győzködött - Esküszöm - nézett mélyen a szemembe.

-Hát jó - sóhajtottam fel.

Kimentünk az autóhoz, és mielőtt még Nate be akart volna ülni a kormány mögé, közöltem, hogy én vezetek, mire szúrós szemekkel meredt rám.

-Azért látni még látok - közölte.

-Figyelj, Nate, te nem láttad magadat a földön, összeverve, véresen, szóval higgy nekem, amikor azt mondom, hogy nem szívesen ülök be az autóba, ha te vezetsz.

-Hát jó - adta meg magát.

Beszálltunk a kocsiba, miközben realizáltam, hogy az út 40 perces. De jó.

-Ha visszaértünk, mit csináljunk először? - kérdeztem Nate-től.

-Biztos, hogy ma akarjuk folytatni? Mire hazaérünk, lesz vagy nyolc óra.

-Igaz - ismertem el - Akkor holnap délelőtt gyere át hozzám, és felmegyünk a padlásra, meg kitaláljuk, hogy mit kezdjünk a nyaklánccal.

-Oké.

Pár percig csendben voltunk, és egyikőnk sem szólalt meg.

-Hogy jutottál ki végül a raktárból? - kérdezte Nate hirtelen.

-Nem tudom, valahogy sikerült kitörnöm - vontam meg a vállamat.

-Nem maradtál ott, amíg nem mentem vissza érted.

-Hát persze, hogy nem - vágtam rá - És még jó, hogy nem, különben még mindig ott hevernél a bolt padlóján.

Egy pillanatra elnéztem oldalra, és láttam, ahogy Nate halványan mosolyog.

-Mi az? - kérdeztem, mire ő rám nézett, és összeakadt a tekintetünk, de aztán újra az útra pillantottam.

-Ha azt mondom, hogy minél hamarabb juss ki abból a raktárból, akkor ott maradtál volna, igaz?

-Persze - feleltem, mire Nate felnevetett, csak aztán hamar abba is hagyta, mert gondolom rájött, hogy még mindig sebes az arca.

-Gondoltam.

***

Amikor megérkeztünk, megálltam a kocsival, majd Nate-re néztem.

-Levált pár tapaszod - állapítottam meg, majd odanyúlva az arcához, megpróbáltam őket visszasimítani, de azok nem ragadtak. - Újakat kell rá ragasztani. Van nektek otthon?

-Nincs - felelte.

-Oké, akkor gyere be hozzánk, nekünk azt hiszem van. De most már egyébként te is vehetnél, hogyha ilyen gyakran lesérülsz - jegyeztem meg.

Bementünk a házba, azon belül pedig a konyhába. Kinyitottam a polcokat, de egyikben sem találtam meg a sebtapaszt.

-Na, mégsincs? - kérdezte Nate.

-De, valahol biztos van, emlékszem, hogy Amanda nem rég vett, amikor elvágta az ujját - feleltem - Megkérdezném, hogy hova rakta, de ma éppen szabadnapos...

-Akkor hívd fel.

Amikor ezt kimondta, eszembe jutott, hogy van még máshol is tapasz a házban.

-Menjünk fel a szobámba, ott elvileg van - indultam el a lépcső felé.

-Miért a szobádban tartod a sebtapaszt? - kérdezte Nate, miközben követett engem.

-Nem én tartom ott. Maya múltkor itt volt nálam, és itt hagyta.

-A sebtapaszát? - vonta fel a szemöldökét, amiért bosszúsan néztem rá, mert még több tapasz vált fel.

-Igen.

-Miért volt nála sebtapasz?

-Szerinted tudom erre a választ? - kérdeztem vissza.

-Igaz - biccentett - Mayánál minden is megtalálható.

Beléptünk a szobámba, mire Nate leült az ágyra, amíg én megkerestem a tapaszokat.

-Megvan! - mutattam fel ünnepélyesen.

Leültem az ágyra, Nate elé, majd elkezdtem leszedegetni az arcáról a gagyi tapaszokat.

-Most már lassan én elmehetek ápolónőnek - jegyeztem meg, mire Nate elmosolyodott. - Kész - mondtam, amikor újra beragasztottam az arcát. - Ha Maya kérdezi, nem tőlem vannak a tapaszok, oké?

-Oké - bólintott Nate - Bár szerintem fel sem tűnik neki, hogy elhagyta, mert annyi minden van a zsebében, hogy már ő sem tudja számon tartani.

-Ja, valószínűleg - nevettem fel.

Hirtelen csend lett, egyikőnk sem mondott semmit. Éppen a sebtapasz dobozát piszkáltam, amikor Nate megszólalt:

-Myers...

Olyan lágyan mondta a nevemet, mint még soha máskor. Rögtön felkaptam a fejemet, és érdeklődve néztem Nate-re.

-Hazudtam - mondta, mire összeráncoltam a szemöldökömet.

-Miről? - kérdeztem halkan.

-Igazából az a nyaklánc nem a nyomozás szempontjából fontos. Amit te kaptál rejtvény, a rendelőben, az volt az, ami majd tovább segít nekünk nyomozni. De nekem nem azért kellett a boltba mennem, hogy tovább tudjuk folytatni ezt az egészet. Hanem azért, mert Grace és Laurel ajándékot küldtek nekünk, amit nekem kellett megtalálnom. Az én ajándékom a nyaklánc. A tiéd meg... - akadt meg, miközben kihúzott a zsebéből egy kis füzetet, amit át is nyújtott nekem. - Versek. Feltehetőleg anyukád írta őket. Rólad. Okosnak, gyönyörűnek, és makacsnak írja le a lányt, akikről a versek szólnak. Csak te a lehetsz - nézett a szemembe, mire halványan elmosolyodtam.

Belelapoztam a füzetbe, és az első oldalt elolvasva megtelt a szemem könnyel.

Az én kis Enolámnak.

Emlékszem, amikor ötévesen megkaptam tőle az első nyomozós mesekönyvemet. Nagyon örültem neki, és vagy százszor elolvastattam anyával. Mindig korábban rájöttem a megoldásra, már a történet elején, még azelőtt, hogy az valóban kiderült volna, ezért anya mindig Enola Holmesnak nevezett.

-De nem értem... - néztem Nate-re - Mi volt ebben a hazugság?

-Az, hogy igazából nem azért vertek meg, amit mondtam. A nyaklánc végig a zsebemben volt, így azt nem tudta volna elvenni. Éppen ezt a füzetet olvastam, amikor a pasi megjelent a folyosón. Ki akarta venni a kezemből, mert azt hitte, hogy a nyomozáshoz kell. Mondtam, hogy nem adom neki oda, mire ő azt mondta, hogy akkor leüt, mire én csak széttártam a karomat. És aztán ütött. És mivel továbbra se adtam neki oda, még egyszer. Vissza akartam ütni, de féltem, hogy aztán véletlenül kiesik a kezemből a füzet. Úgyhogy nem ütöttem, hanem csak úgy csináltam, mintha elrepült volna a kezemből a füzet, miközben a zsebembe raktam. Ő elfutott, a füzet után, én pedig ott maradtam a padlón - fejezte be. Meghatódva néztem rá. Csak azért verette magát agyon, hogy én el tudjam olvasni anyukám verseit.

-Nate, én... - kerestem a szavakat - Köszönöm - néztem mélyen a szemébe.

-Bármikor - nyúlt oda az arcomhoz, és törölt le egy könnycseppet. Viszont nem vette el a kezét, hanem a hüvelykujjával elkezdte simogatni az arcomat, mire lehunytam a szememet, és megállapítottam, hogy már egyáltalán nem utálom Nate Torrest. Épp ellenkezőleg.