39. rész

1.3K 82 22
                                    

Amikor kinyitottam a szemem, először fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és mi történt, csak annyit tudtam, hogy rohadtul fáj a fejem. Aztán pár másodperc múlva eszembe jutott, hogy elájultam.

Körbenéztem, és megállapítottam, hogy egy cellában vagyok. Fogalmam sem volt, hogy milyen helyen voltam éppen, de úgy láttam, hogy semmi másból nem állt, csak cellákból. Kísértetiesen emlékeztetett egy börtönre.

Próbáltam kijutni, de bármennyire is feszegettem a rácsokat, azok meg sem mozdultak.

-Myers? - hallottam meg Nate hangját, aminek hatására hirtelen megkönnyebülés fogott el.

-Nate? - kérdeztem vissza.

-Itt vagyok a melletted lévő cellában. Te mit csinálsz éppen? Bontod a falakat, vagy mi?

-Nem vagy vicces - dünnyögtem - Te nem próbáltál kijutni?

-Be van zárva.

-Erre én is rájöttem, Einstein.

Leültem a földre, miközben úgy hallottam, hogy Nate a másik oldalon ugyanezt teszi.

-Szerinted is azok zártak most be ide, akik fogva tartják anyáékat? - kérdeztem hirtelen.

-Igen. Egy ideje már próbálnak megállítani minket a nyomozásban.

-De azt nem értem, hogy honnan tudták, hogy ma Enolánál leszünk? - tettem fel a kérdést Nate-nek, meg magamnak is egyaránt.

Nate csak pár másodperc múlva válaszolt:

-Egy ideje már mondani akartam... nem gondolod, hogy van egy áruló közöttünk? Csak mert már nem ez az első eset, hogy csak úgy megtalálnak ezek az emberek.

-Igen, én is gondoltam már arra, hogy valaki folyton elárul minket - vallottam be - De... nem hiszem, hogy bárki is tenne ilyet. Akik tudnak az egész nyomozásról, azokban mind megbízom.

-Igen, én is. Csak eszembe jutott, hogy mi van ha.

-Esetleg... kitalálhatunk valamit, amivel rájövünk, hogy van-e köztünk tégla - szólaltam meg pár másodperc múlva.

Hirtelen hallottam, ahogy belép valaki az ajtón.

-Tegyél úgy, mintha még eszméletlen lennél! - suttogta halkan Nate, mire úgy tettem, ahogy mondta, és lefeküdtem a földre, miközben úgy tettem, mintha el lennék ájulva. A léptek egyre közeledtek felénk, majd egyszer csak elhalkultak.

Egy fél pillanatra kinyitottam az egyik szememet, és megállapítottam, hogy egy férfi áll a celláink előtt, és valakivel telefonál, ugyanis egy telefont tartott a füléhez.

-Igen. Nem. Úgy tűnik, hogy még nem ébredtek fel. Persze, majd szólok - hallottam a hangját - Mi? Holnapig? Miért pont addig? És ha felébrednek? Hát jó. Persze! Nem kevertük össze őket senkivel! Ez most komoly? Jó, oké. A fiúnak barna, hullámos haja van, egy csomó tetkója van meg gyűrűi. Igen, izmos. Be van csukva a szeme, nem látom, de kékre emlékszem. Igen, izmos. A lány barna, hullámos hajú, és ha jól emlékszem, zöld szeme van. Mi az, hogy ez alapján bárki lehet?! Honnan tudjam, hogy van-e anyajegy a jobb csuklóján? Oké, oké.

Résnyire kinyitottam a szememet és láttam, hogy a férfi közelebb lép az én cellámhoz, majd leguggol hozzám. Benyúlt a rácsok között, és megfogva felemelte a csuklómat, valószínűleg az anyajegyem után kutatva.

-Van anyajegye - jelentette ki, valószínűleg továbbra is a telefon másik oldalán lévőnek beszélve.

Feltápászkodott a földről, majd hallottam a lépteit távolodni, aztán az ajtót becsapódni mögötte.

Vártam egy fél percet, ha esetleg visszajönne, és csak utána nyitottam ki a szemem és tápászkodtam fel a földről.

-Myers - hallottam meg Nate hangját a másik cellában.

-Hm?

Kidugta a rácsok között az egyik kezét, amiben egy kisebb kulcscsomót tartott, ami láttán elmosolyodtam.

-Ez az, amire gondolok? - kérdeztem.

-Igen - felelte - Akkor vettem ki a pasi zsebéből, amikor leguggolt hozzád. Először le akartam ütni, amiért hozzád ér, de aztán türtőztettem magam, és inkább elloptam a kulcsait.

-Bevallom, ez okos húzás volt, Nate Torres - ismertem el.

-Köszönöm, Avery Myers. Most már csak azt kéne kitalálni, hogy mikor és hogyan szökjünk meg. Gondolom, hogy a semmi közepén vagyunk, onnan pedig nem egyszerű hazatalálni.

-Valamelyikőnknek ki kéne lógnia innen, keresni térerőt és megnézni a térképen, hogy hol is vagyunk, meg felhívni valakit - gondolkodtam.

-Mondanám, hogy megyek én, hogy ha arra kerül a sor, akkor szükség esetén leüssek egy-két embert, de tudom, hogy te is simán megteszed.

Elmosolyodtam, mivel jól esett, hogy nem becsül le.

-Oké, akkor legyen az, amit az éles, fontos  helyzetekben szokás tenni - szóltam.

-Kő, papír, olló?

-Persze - vágtam rá. Visszaszámoltam háromig; én papírt, Nate pedig követ mutatott.

Kérdés nélkül bedugta a zárba a kulcsot, majd elfordítva kinyitotta a cellája ajtaját.

Már éppen készült volna kimenni a nagy ajtón, amikor odaszóltam neki:

-Hé.

Odajött hozzám, majd megállt közvetlenül a cellám előtt.

-Vigyázz, nehogy meglássanak, oké?

Nate elmosolyodott, majd a tenyerét az egyik rácsra tette, oda, ahol az ujjaim pihentek.

-Tudtad, hogy mennyire aranyos vagy, amikor aggódsz értem? - nézett a szemembe.

-Komolyan beszéltem az előbb, Nate.

-Tudom - mondta halkan, majd odahajolva hozzám egy rövid csókot nyomott az ajkaimra. - Nemsokára visszajövök, oké?

-Oké - sóhajtottam, majd elengedtem a kezét.

Nate kiment a helyiségből, én pedig leültem a földre Nate-re várva, miközben azon aggódtam, hogy ne bukjon le.

Ellenségből szövetségesWhere stories live. Discover now