Elhagyottan

Prológus

És megtette. Felém hajolt, és lágyan, mégis olyan szenvedéllyel csókolt, hogy a lábaim felmondták a szolgálatot, amitől csaknem összerogytam, de megragadta a derekamat, és a csípőjéhoz szorított. Fél másodpercre kihagyott az agyam, de azonnal visszacsókoltam. Életem leggyönyörűbb pillanata volt, azt akartam, hogy soha ne érjen véget. Valőszínűleg ő is hasonlóképp gondolkodott, ugyanis újra és újra lecsapott az ajkaimra, beletúrt a hajamba, és mélysegesen egyetértett, mikor én voltam az, aki erősebben fonta a nyaka köre a karjait, hogy ne engedjen el. Nem volt más, csak mi, és a körülöttünk lebegő forró vágy. A vágy, hogy így maradjunk. A vágy, hogy az övé legyek, a vágy, hogy az enyém legyen. Egymáséi. Csak én és Norbi. Senki más. Örökké.