Elhagyottan

9.

E.

6 nap telt el azóta, hogy láttam Norbit. Nem jött be órákra. Egyáltalán fogalmam sem volt, mi történt köztünk a könyvtárban, és nem értettem, miért ment el. Pláne nem, hogy az iskolát milyen okkal hanyagolta. Mostanra lemondóan pillantottam néha-néha a mellettem lévő üres helyre, és igyekeztem kiverni a fejemből. Újra.

Komótosan készülődtem, magamra varázsoltam kedvenc GTA-s felsőmet, rá a fekete pulcsimat, és egy szintén fekete cicanadrágot, hajamat hagytam hullámosan a vállamra omlani, majd levágtattam a lépcsőn, és bekapcsolva a zenelejátszómat, az Insane ritmusára lépdeltem a börtön felé.

Mikor beléptem az ajtón, nem vettem észre semmi szokatlant, csak ledobtam magam a helyemre, és rágómat csattogtatva bámultam az esős időt.

A csengő szakította meg csodálatos programom, majd kirángattam - nem túl nőies módon - a fülhallgatómat a hallójárataimból, kedves osztályfőnököm tiszteletére.

- Megtennétek, hogy legalább egy kicsit rám figyeltek? - kérte szinte könyörögve, szavait az osztályhoz intézve. - Te pedig, fiam, mégis ki vagy? - mutatott a mellettem hintázó ismeretlen srácra. Várjunk csak. Mi?

- Ja, igen, khm - kezdte visszalökve magát a padhoz, és tekintetét áthelyezte a plafonról az ofőre - Új vagyok.

- Parancsolsz? - értetlenkedett tovább felhúzott szemöldökkel.

- Mondom, ÚJ VAGYOK - ismételte meg lassan artikulálva, erélyesebben, mire páran nevetgélni kezdtek.

- Nem a hallásommal van gond, fiam. Teljesen máshogy élsz az emlékeimben. Mi is a neved?

- Tanárbá', igaza van, ugyanis most vagyok itt először - mosolyodott el pimaszul. - Múlt héten a haveromat küldtem be, mert lusta voltam felkelni. Mellesleg Máténak hívnak.

- Tessék? - szaladt fel a szemöldöke tökéletesre zselézett hajáig - Most akkor be kell húznom az igazolatlant előző napokra?

- Ne szivasson már, gondolhatja, mibe került, hogy azt a szerencsétlent meggyőzzem, túlél pár napot helyettem!

- Jó ég, hogy miért lettem én tanár... - suttogta maga elé meredve, miközben az orrnyergét masszírozta.

Semmi kétség, Máté megadta az alaphangulatot első órára. Viszont az, hogy igazából ő az új osztálytársunk, nem Norbi, kissé összetört, de ezt magamnak sem akartam bevallani.

Máté nem zavartatta magát, miután bemutatkozott, nemes egyszerűséggel leejtette a fejét a padra, és aludt. Azt hiszem.

Nem volt különösebb élmény ezek után, kicsöngettek, én folytattam az antiszociális életem az ablaknak dőlve, amíg az idegesítő emberek körülöttem pletykálgattak összevissza.

Semmitmondó gondolatmenetemnek a padomra felpattanó újonc vetett véget, aki egyszerűen úgy gondolhatta, teljesen normális, hogy befoglalta a kéztámaszt nyújtó helyem, és a hajával kezdett el cseszekedni. Hosszú, szembe lógó, szőkés sörénye volt, benne egy még hosszabb raszta tinccsel.

- Szeretnél valamit? - kérdeztem egy rövidebb idő után, még mindig a tájra koncentrálva.

- Ja. Sz'asz.

- Szia - néztem rá a szemöldökömet ráncolva.

- Mizu? - folytatta a totálisan értelmetlen csevegést.

Nem volt kedvem válaszolni, ezért csak letöröltem a párát az ablakról, jelezve, hogy unom a jelenlétét.

- Figy' már. Az van, hogy itt mindenki abszolút kreténnek tűnik, te meg szarsz a fejemre, de nem erősségem az egyedüllét - húzta el a száját.

- Akkor valószínűleg rossz emberhez jöttél - mosolyogtam rá keserűen.

- Most kajak hagynál szenvedni egész nap? - sajnáltatta magát.

- Nem, dehogy. Felőlem akár egészen érettségiig is próbálkozhatsz, ugyanis nincs tervben a barátkozás.

- Nehéz eset vagy - fújtatott, majd elterült a padomon.

Mit él át ez a gyerek?