Elhagyottan

15.

E.

Az ölelés, amibe végül én vontam magam a hétvégén, napokkal utána sem hagyott nyugodni, ugyanúgy, ahogy Norbi szavai sem. 

Csodálatos szerdai nulladik órámon ültem, teljesen figyelmen kívül hagyva a matekot, és bámultam ki a fejemből. Látványos unatkozásomat Máté szakította félbe, aki lazán bebattyogott a tanóra közepén. Rágóját csattogtatva, egy "reggelt" kíséretével levágta magát a helyére, és nemes egyszerűséggel ráborult a padra. Nem foglalkoztam vele tovább, újból a kihalt térre irányítottam tekintetemet.

Összesen két dolgot szeretek a suliban. Az egyik a könyvtár, a másik pedig az, hogy bármelyik teremben vagyunk, a kilátás egy üres utca. Nyugis, sötét, főleg ősszel, és bizalmas. Viszonylag körbe van kerítve szürke téglákból összerakott, absztrakt szobrokkal, és a közepén van egy nagyobb, gránát alakú kreálmány is, amely pisztoly formájú kövekből tevődik ki. Mellette van egy kisebb, idézettel megspékelt kő is: Nekünk még azt mondták: vagy zsaru leszel, vagy bűnöző. Én viszont ma azt mondom neked, ha töltött fegyvert szegeznek rád: teljesen mindegy. (A Tégla c. film). Imádtam kibámulni az ablakon, sokkal jobban lekötött, mint a tanárok süket beszéde.

Ahogy nekidöntöttem a fejem a hideg, nyirkos ablaknak, csukott szemmel idéződtek fel újra a vasárnapi események. Akaratlanul mosolyogni kezdtem, és hálát adtam a hűsítő üvegnek, amiért nem engedi a fejem felmelegedését. Éreztem, hogy egy papírgalacsin a vállamnak csapódik, amitől kipattant a szemem, és kutatni kezdtem, hová tűnt az említett tárgy. Megtaláltam, nem törődve a lap hangos sercegésével, széthajtogattam, és kínosan olvastam azt az egy sort, ami rá volt írva: Na, mi van, vigyori?

Azonnal a raszta felé kaptam a fejem, és dühös pillantással reagáltam a viruló fejére. Összegyűrtem eredeti állapotába, és visszahajítottam a feladónak. Neki ütöttem a fejem az eddigi nyugvóhelyemnek, és hisztérikus nevetésbe kezdtem. Páran furcsán méregettek, de egyrészt, nem érdekelt, másrészt, nem is tudtam volna odafigyelni rájuk, ugyanis a röhögés elvette az összes koncentrációmat. Nem értettem, mi jött rám, mindenesetre viccesen festhettem. Pszichopata vihogásomnak a csengő vetett véget, plusz a felém tornyosuló fiú, aki furcsa mosollyal nézett le rám.

- Ne! Ne mondj semmit! - mondtam még mindig nevetgélve.

- Jó, de hallod. Nem mutatnád meg, hol a könyvtár? Totál új még nekem ez az egész szarság - mutatott körbe.

- De - sóhajtottam.

- Király, kösz. Eskü nem vágok itt semmit - válaszából és nézéséből egyaránt tükröződött az intelligencia.

Feltápászkodtam, és Máté mellett sétálva azon gondolkodtam, ha így folytatja, szét fog esni lazaságában. Mikor sikeresen elérkeztünk a könyvtárhoz, kinyitotta előttem az ajtót, úriasan meghajolt, majd miután nevetésem kíséretében előrementem, vigyorogva nyugtázta, hogy értékeltem a humorát.

Máté elment a könyvtáros nénihez, én pedig úgy gondoltam, ha már itt vagyok, körülnézek. A hátsó sorok felé vettem az irányt, végighúztam a kezemet a könyvek gerincén, és élveztem, hogy körülvesznek a történetek. 

- Szia, Cicavirág - hallottam Norbi hangját.