Elhagyottan

10.

N.

- Anya, hová mész?

- Sehova, pici, csak maradj itt.

- Anya, ne hagyj egyedül! Tudod, hogy félek!

- Csak nyugodj meg.

- Anya!

Hajam a homlokomra tapadt, fehér felsőm háta foltokban átváltott szürkésre, a nyakrésze fojtogatott, szemeimből pedig azonnal kiment minden álom, amint felébredtem. Megint. Megint ez a lidérc. 

Képtelen voltam újra elaludni, ezért felrángattam magamra egy farmert, az izzadt pólómat leváltottam, majd konkrétan rohantam a hűvös levegőre. Ki kellett szellőztetnem a fejem, és elfelejteni, hogy ismét játszadoznak velem az emlékeim.

Megindultam egy tetszőleges irányba, és próbáltam magamat lenyugtatni. Egyszerűen nem ment. Egyedül vagyok.

Ez az első olyan dolog, ami 4. életévemtől kezdve megvan, előtte minden más kiesett. Talán trauma, vagy csak így normális, fogalmam sincs. Sokáig mindent azonnal elfelejtettem, és csakis ez az egy beszélgetés ismétlődött a fejemben, de ez idővel javult. Most viszont úgy döntött, visszakúszik az elmémbe, és megkeseríti az éjszakámat.

Apa azt mesélte, hogy anyámhoz valamiért rettenetesen ragaszkodtam, imádtam vele lenni, mindig nyaggattam, hogy meséljen, vagy játsszon velem, mert nem voltam képes tőle elszakadni. Valószínűleg ez az oka annak, hogy 13 év elteltével még mindig felemésztenek a rémálmok.

Talán, ha nem egy nyamvadt kis szarosként hagyott volna el, semmi komolyabb problémám nem lenne, de egy buzgómócsing mégis hogy reagálja le, ha az anyja elmegy egy más kontinensre, és nem jelentkezik többé? Teljesen megtört, és azzal, hogy lelépett, elérte, hogy ne lehessenek normálisak a kisgyermekkori éveim, sőt, az egész fiatalságom tönkre tette. Bevállalta, hogy átgázol a saját gyermekén egy pasasért, akivel megcsalta apát. És engem ezek után még mindig gyötör a bűntudat. Miért? Bárcsak tudnám! Valamiért csak magamat tudom okolni, pedig nekem semmi közöm nincs ehhez, ahogy apának sem. Csakis anya tehet arról, hogy egy idegen férfi megért neki annyit, hogy csonkává tegyen egy családot.

Ideges voltam és gyűlöltem, hogy ilyen lassan vánszorgok. Sietnem kell. Futnom. Nem, rohannom. Tempóra van szükségem. Nem bírom kontrollálni magam, 110%-os sebességgel szedtem a lábaim, majd egyszer csak bumm. Az arcom találkozott a betonnal, és nem mondanám, hogy barátságos helyzetben.

Gyorsan felszedtem magam, majd megérintettem a fájó pontokat a fejemen és a könyökömön, majd miután felszisszentem, úgy gondoltam, ideje hazamenni apához. De apa nem láthat így. Ki fog borulni, és megint rosszul lesz. Ő is magát fogja okolni. Ezt nem engedhetem meg.

Felmértem a terepet, hogy jelenleg hol vagyok, majd megakadt a szemem egy panelházon, ami ismerős volt. Egy ablakból kiszűrődött a fény, és első kósza estém emlékképei hirtelen elárasztották az agyam. A lábaim szinte automatikusan mozdultak, meneteltek az említett épület felé, egyre gyorsabban és gyorsabban.

Mikor megérkeztem, újra az irányításom alá kerültek alsó végtagjaim is, és alapos gondolkodás után arra jutottam, hogy szeretnék egy ismétlést.

Elkezdtem felmászni a legalsó erkély szélén, majd onnan tovább rugaszkodtam, egészen a negyedikig, ahol balra vettem az irányt, és elérkeztem az ablakhoz. Hosszas töprengésem közben minden fény kialudt, így sötétben próbálkoztam feltörni az ablakot. Mikor kattant egyet, felhúztam a lehető leghalkabb módon, majd szinte profi módon lopakodtam be a szobába. Az ablakot biztonságosan visszazártam, odasomfordáltam az egyszemélyes ágyhoz, és próbáltam befészkelni magam a lány mellé. Sikeresen befeküdtem, anélkül, hogy felkeltettem volna, ezért magamban vállon veregettem magam. Átkaroltam a derekát, majd nagyon óvatosan magamhoz húztam, beleszippantva barackillatú hajába, ami szinte olyan reakciót váltott ki belőlem, mintha drog lenne. A közelsége megnyugtatott, minden negatív eltűnt a az agyamból, és élveztem, hogy zavartalanul aludhatok el. Méghozzá végre nem egyedül, hanem vele. Emmával.