Elhagyottan

1.

E.

Sosem igényeltem, hogy észrevegyenek. Hozzászoktam az egyedülléthez, ugyanis harmadikos korom óta nincs senkim. 

Miután anyám felszabdalta az alkarjait apám folyamatos részegsége miatt, nem tudtam ugyanúgy hozzáállni a világhoz, mint előtte. Mindenkit ellöktem magamtól, mert ha a saját anyámat nem tudtam megmenteni, és nem értem meg neki annyit, hogy harcoljon, akkor vajon bárki másnak fontos lehetnék? Nemleges válaszra jutottam.

Senki sem tudta, miért lettem szótlan egyik napról a másikra, egy idő után elkönyveltek "dilisnek", gyermekded lelkük ezzel meg is elégedett. Pedig nem voltam őrült. Csak magányra vágytam. És ez így van 7 évvel később is.

Jelenleg a 10. osztályt kezdem, továbbra is barátok nélkül. Barátok... Furcsa leírni. Létezik egyáltalán igazi, "tűzbe tenném érted a kezem" barátság? Mert az osztályunkat nézve nem találkoztam még olyannal.

Augusztus 31. lévén beállítottam a napi rendszerességű 5:30-as ébresztőt, és úgy döntöttem, lefekszem. Az inszomniám inkább ragaszkodott a társaságomhoz, így felálltam a menedéket nyújtó ágyamból, és megkerestem a könyvemet. Kézbe kaptam a Jane Eyre-t, kitámasztottam a falat a párnáimmal, bevackoltam magamat a plüssmacskámmal együtt, és olvasni kezdtem.

Éjjel 2-kor úgy döntöttem, megkűzdök a betegségemmel, és ágyba parancsolom magam.
Bebújtam a takaróm alá, elindítottam a 9 crimes-t, és hagytam, hogy a fülhallgatómban max. hangerőn szóló zene kizárja a gondolataimat. Azonban a hallásom így is kifinomult a külső zajokra, ezáltal nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy valami az ablakomat csikorgatja. Telefonom képernyője fényével megindultam, hogy megkeressem a nyugtalanító hangok forrását, de enyhén meglepődtem, mikor egy kifejezetten vonzó srác akart bejutni. Habár abszurd és rendkívül felelőtlen cselekedet volt, de kinyitottam az ablakot. Fura. 

Az ismeretlen fiú nem habozott, azonnal beugrott, ráadásul tekintve, hogy az ablak előtt álltam, egyenesen rajtam landolt.

- Öhm... Hello - mondta megilletődötten az arcomat pásztázva.

A teste alól néztem rá kissé kérdőn, ugyanis nem mindennapi eset valakinek az ablakában menedéket keresni.

- Kösz, hogy kinyitottad, nem akartam volna felfeszíteni.

- Nem akartad? - kérdeztem gyanakvóan, a fél szemöldökömet felvonva.

- Na, jó, lehet, hogy mégis, de az kicsit... Szóval rosszul hangzott volna - nevetett fel kínosan.

- Aham. Leszállnál rólam?

- Oh, igen, bocs. Igazából kibírtam volna még így egy ideig - mormogta felkászálódás közben.
Szúrós pillantással nyugtáztam a megjegyzését, majd felálltam és visszazártam az ablakot, kirekesztve ezzel a beáramló hideg levegőt.

A fiú továbbra sem mondott semmi értelmeset arról, ami igazából érdekelt volna. Hogy ki ő, és mit keres a szobámban?