Elhagyottan

3.

E.

Mikor felébredtem, 5:19-et mutatott az óra, tehát a bioritmusom még ébresztő nélkül is alváshiányt követel. Át akartam fordulni a másik oldalamra, de a derekamat átfonó karok megakadályoztak. Ez most komoly? 

Mocorogtam egy kicsit, hátha elrántja rá a kezét, de továbbra is nyugodtan pihengetett mellettem, ismeretlenül, annyi különbséggel, hogy a keze feljebb csúszott, és kézfeje már a hasamon feküdt. Azonnal átfordultam, mert igazság szerint semmi kedvem nem volt még kikelni az ágyból, sem edzeni, viszont nem engedem, hogy egy idegen srác csak úgy tapperoljon álmában. Nem tudtam nem észrevenni, hogy félmeztelenre vetkőzött az alváshoz, így elém tárult a gyönyörűen kidolgozott felsőteste és karizmai. Fogalmam sincs, kivel osztozom az ágyamon, de kiborítóan tökéletes kívülről.

N.

Egyszerűen nem hagyott aludni. Konkrétan már arra felriadtam, hogy megmozdította a kézfejét. Ijesztő, hogy egy ennyire apró mozdulat engem is rögtön kihúzott az álomvilágból. 

Igazából titkoltam, hogy ébren vagyok, mert éreztem, hogy alvás közben közelebb kerültem hozzá, és nem akartam eltávolítani kecses derekáról a végtagjaimat. Túl kiábrándító lett volna az újbóli távolság. Valahogy arra volt szükségem, hogy így keljek fel. Akkor is, ha épp halvány lila elképzelésem sincs, ki van velem. De mégis, eléggé el bírtam volna viselni a továbbiakban is.

Idilli gondolatmenetemet mocorgása szakította meg, ugyanis - esküszöm, hogy magától történt - úgy helyezkedett, hogy a kezemmel tabu testrészre tévedtem.
Azonnal átfordult, bár ez sem volt kevésbe izgató, ugyanis éreztem, ahogy szinte átfúrja a mellkasomat és a hasamat tekintetével. Magamhoz húztam, reflexmozdulatot imitálva, de elárultam magam, mikor az összerezzenésére felkuncogtam.

- Te végig ébren voltál? - suttogta idegesen.

- Van rá esély - pimaszkodtam.

Ismét megütött, és ismét csak a bársonyosságát éreztem. Hihetetlen ez a lány, bárkiről is legyen szó.

- Oké, elegem van. Ne bámulj, ne perverzkedj velem, és áruld már el legalább azt, hogy ki vagy, és miért alszom én is az ágyban? - nézett rám idegesen, miközben felült. 

- Azt hiszem, te sem ellenezted a felsőtestem elemzését - vágtam rá félmosollyal. - Másrészt, gondoltam ne aludj már a földön, úgy, mint egy betolakodó, mert bár fáj bevallanom, de jelenleg én vagyok az, akire senkinek nincsen szüksége. Ja, és Norbi - fejeztem be látszólag hanyagul.

- Ez így akkor sem tiszta...

- Nem is kell, hogy értsd a többit. Kösz, hogy befogadtál, hidd el, megmentettél vele, de vár az életem folytatása. Örültem - vigyorogtam rá, majd felé hajoltam.

- Te meg mit képzelsz? - lökött el gyengéden a mellkasomnál fogva.

- Gondoltam, búcsúcsók járna, vagy valami ilyesmi, de ha nem, hát nem - feleltem lebiggyesztett ajkakkal.

- Miért csókolnál meg? - nevetett fel keserűen. - Itt voltál, most elmész, erre még gyors lesmárolnál, mielőtt tovább állsz? Nálam ez nem így megy - csóválta meg a fejét.

Odasétáltam az ablakhoz, de balra nézve feltűnt egy pasztellrózsaszín E betű a szekrényen.

- E? - kérdeztem nem törődve az előbbi kirohanásával.

- Emma - suttogta maga elé nézve kissé letörten.

- Értem. Na, majd legközelebb - csaptam fel az ablakot azzal a szándékkal, hogy kimászok.
- Nem szimpatizálsz az ajtókkal? - mosolyogta egy láblendítésem után.

- Hm? - néztem rá értetlenül, majd mikor a kijárat felé mutatott, leesett, hogy mire gondolt.

- Oh. Igaz. Támogatom az ötletet.

Elvezetett a bejárati ajtóhoz, kinyitotta, majd kitárta.

- Nem hiszem, hogy lesz legközelebb - suttogta a lépcsőház falai közé.

Erre csak rámosolyogtam, majd levágtattam a lépcsőn, és menekültem tovább. Hogy mitől? Leginkább az életemtől. Remélve, hogy mégis lesz legközelebb.