Elhagyottan

37.

N.

Hihetetlenül nehéz volt egészen idáig visszafognom magam. Egyedül Emmáért türtőztettem magam, és nem rohantam be azonnal az épületbe, hogy kirángassam valamelyik teremből azt a rohadékot. 

Nem akartam egyedül hagyni még most sem, de úgy láttam, hogy viszonylag meg tudott nyugodni, már amennyiben ez lehetséges volt abban a pillanatban. Békésen aludt, ahogy belém kapaszkodva halkan, egyenletesen szuszogott. Óvatosan lehámoztam magamról a karjait és átbújtam alattuk. Ügyelve arra, hogy a talpam csattogása ne csapjon nagy zajt, kilopóztam a szobából. Gyorsan kerestem egy papírt és egy tollat, lefirkantottam néhány szót, hogyha esetleg Emm' felébredne, ne ijedjen meg.

Sietős léptekkel haladtam az iskola felé, mert már szinte felrobbantam az elfojtott dühtől. Amint odaértem, a falnak támaszkodva kénytelen voltam várni, hogy kicsöngessenek az utolsó óráról. Idegesen rángattam a lábat, mert megőrjített, hogy még mindig tehetetlenül kellett ácsorognom. 

Néhány elképesztően hosszúnak tűnő perc után meghallottam, ahogy egy éles hang jelzi a szabadságot. Mellettem az ajtót azonnal feltépték, mire odakaptam a fejem, és a folyamatosan kiözönlő embereket kezdtem pásztázni. A nevetgélő társaságok közt feltűnő volt a feszült, görbe testtartással igyekvő Kristóf. Azonnal ellöktem magam a faltól, és az emberek között türelmetlenül szlalomozva közeledtem felé. Mellé érve elkaptam a könyökét, amitől ijedtében megugrott, és majdnem elesett. Kirántottam a tömegből, majd szinte már vicsorogva fordultam szembe vele. 

- Megmondtam, hogy egy ujjal se merj még egyszer hozzáérni! - üvöltöttem az arcába, nem törődve azzal, hogy hányan fordulnak utánunk kíváncsian.

- Igazán nem történt semmi - dadogta feltett kezekkel, és ettől csak még több idegszálam feszült meg. Hogy mondhatja azt, hogy semmi? Hogy van pofája?

- Te szemétláda - mondtam, mielőtt az öklöm ütközött volna az arcával. - Soha nem csinált ellened semmi! Hogy tehetted? Mégis hogy képzelted? Egy ártatlan lányt akartál tönkretenni! - ordibáltam fejvesztve, majd a hasát is célba vettem, saját magamat is meglepve azzal, hogy mennyire kikeltem magamból. - Miért csináltad? Miért - suttogtam úgy, hogy szinte csak én hallottam, miközben megállás nélkül ostoroztam az ütéseimmel, elfeledkezve arról, hogy a bütykeim sajognak. Hol meggörnyedt, hol a feje hajlott hátra vagy éppen oldalra a lendülettől, de nem érdekelt. Nem tudtam sajnálni. Megérdemelte. Sokkal többet érdemelt volna. - Soha többet ne menj a közelébe, megértetted? Soha!

Utoljára a falhoz taszítottam, majd elengedtem, és kitérve az ottmaradt emberek pillantásai alól, vissza sem nézve a földre rogyott mocsokra, hazaindultam, hogy újra Emmával legyek. 

Megkönnyebbülten léptem be a nappaliba, ahol Emm' ült, egy pokrócba burkolózva. Mosolyognom kellett az aranyosságán. Ahogy rám nézett, először aggodalom suhant át az arcán, de mikor látta, hogy rendben vagyok, ezt felváltotta a nyugalom és az öröm. Felpattant a kanapéról, út közben a takarót is elhagyta, és a nyakamba ugrott. Megilletődve átkaroltam a derekát, és kissé értetlenül tartottam. Halkan elnevettem magam, mire jobban hozzám bújt, én pedig mosolyogva simogattam a hátát.

- Hé, Em, mi az? - toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Aggódtam miattad - mondta zavartan, a szája szélét rágva.

- Nem kell. Látod, hogy itt vagyok - mosolyodtam el, ő pedig csillogó szemekkel újra lábujjhegyre állt, átkarolta a nyakamat, és megcsókolt. Ahogy elhúzódott, felém nyújtotta a kezét, de ahogy meglátta, hogy az enyém nincs túl jó állapotban, felsikkantott.

- Te jó ég, Norbi! - fogta két apró tenyerébe egyik kézfejemet, amitől nagyon halkan felszisszentem, mire dühös szikrákat szóró, szomorú szemekkel pillantott rám, és a fürdőbe vezetett.

- Nem vész - mondtam, próbálva feloldani a kialakult feszültséget.

Nem válaszolt semmit, csak jelentőségteljesen rám nézett, hogy fogjam be, és a csap alá húzta a kezeimet. Gyengéden lemosta róla a rászáradt vért, amitől rögtön kevésbé volt aggasztó a látvány.

- Soha nem kértem volna, hogy verj meg valakit miattam - suttogta, miközben rátekerte a sebes felületre a fáslit.

- Nem kell kérned. Azért ütöttem meg, mert más módot nem találtam arra, hogy békén hagyjon.

- Ebből még bajod is lehet, Norbi - sóhajtott fel.

- Higgy nekem, bármit mond, nem tud jól kijönni belőle - nyugtattam meg.

- Akkor sem örülök ennek - fordította el a tekintetét. - Nem helyes.

Lemondóan megráztam a fejem, és álla alá nyúlva felém fordítottam az arcát.

- Emma, ha ezt eltűrtem volna, te is tudod, hogy semmi nem akadályozta volna meg az újabb próbálkozásban. Nem hagyhattam annyiban. Már egyszer beszéltem vele, és te is látod, mi lett belőle - mondtam, az utolsó szavak után kisebb szünetet tartva. - Sajnos van, aki csak ebből ért. De semmiképpen sem tudtam volna tétlenül, karba tett kézzel várni, hogy mikor sikerül neki megerőszakolnia - ahogy kiejtettem a számon az utolsó szót, összerezzent, én meg rögtön megbántam, hogy ilyen nyersen fogalmaztam. - Ne haragudj. Azt viszont egyáltalán nem bántam meg, hogy megvertem azt a barmot, mert nagyon jó érzés volt.

Bólintott, jelezve, hogy megértette, ezért inkább felhúztam a kád széléről, ahol eddig ücsörgött, majd lehuppantam vele a kanapéra. A képernyőn ugyanaz a sorozat ment, amit a múltkor is néztünk. Jót derültem az emlékképen, miközben bevackoltam magunkat a kartámaszhoz. Hátradőltem, Emma pedig befészkelte magát az ölembe, és a mellkasomra hajtotta a fejét.

- Köszönöm, Norbi - suttogta.

Feleslegesnek gondoltam bármilyen választ is adni, ezért csak nyomtam egy puszit a feje búbjára, és vele együtt elmerültem abban a tinidrámában.