Elhagyottan

23.

E.

Elég kényélmetlenül aludtam, bár ez nem meglepő, ha a körülményeket nézzük.
Feltornáztam magam, és próbáltam megtámaszkodni, de a nyakam a hirtelen mozdulatoktól sajogni kezdett. Teljesen beállt, akárhogy forgattam, nem szűnt a feszítő érzés. Mindegy is - gondoltam magamban.

Talpra álltam, és elindultam megkeresni a közelben folyó patakot. Nem kellett messzire mennem, épp ezért választottam anno ezt a helyet. A közelben van víz, ami bár nem a legtisztább, de iható és tudok vele mosdani, eldugott, védett és viszonylag hőszigetelt.

Leguggoltam, belemártottam a tenyereimet a folyamatosan továbbcsurgó patakba, és elkezdtem sikálni a graffititől színes kezeimet. A víz tükrében láttam, hogy alvás közben az arcomra is kenődött a festékből, de nem igazán törődtem vele. Ittam is egy keveset, majd komótosan visszasétáltam a menedékembe.

Ölembe helyezve kezdtem el kotorni a táskám tartalmát, ugyanis nem bírtam volna ki további hosszú perceket a lelkem gyógyíre nélkül. Először a telefonomat vettem a kezembe, de amint feloldottam és megláttam a nem fogadott hívásaimat Norbitól, kövér könnycseppek kezdtek el szánkózni hideg arcomon, úgyhogy inkább kikapcsoltam és megállapodtam az mp3 lejátszómnál. Habár szegény egy őskövület, hihetetlen jó akkumlátorral rendelkezik, tehát a töltéssel sem lesznek gondok. Elindítottam a Heartless-t, miközben dúdolva próbáltam elterelni a gondolataimat.

Ahogy kitisztult a látásom, távolba meredve észrevettem egy közeledő alakot, aki azonnal mosolyra késztetett.

- Hát te, Kisasszony, mégis mi járatban vagy? - kérdezte hajléktalan barátom.

- Úgy tűnik, sorstársak lettünk - mosolyodtam el keserűen.
Antali úr leküzdötte magát a földre, majd törökülésben felém fordult.

- Tárd ki a szíved, ha szeretnéd, drága Emma.

- Nem bánja?

- Időm, mint a tenger - mosolyodott el.

Antali Károly egy igazán nemeslelkű ember. 27 éve nincstelenül él, de a hegedűje nélkül meg sem akar mozdulni. Az egyetemen tanított magyar szakos tanárként, de sosem értékelték a szabadelvűségét, ami a munkája rovására ment, így került szép lassan utcára. Műveltsége ellenére nem akarták látni sehol sem, végül pedig felhagyott a szakmakereséssel. A hangszere afféle társ volt számára. Mindig hordozta magával. Ha valami megihlette, zenélt. Érzésekről, gondolatokról, ürességről. Uránváros környékén próbált valahogy megélni, de ahogy nőtt a lakosok száma, úgy próbálták meg őt is elüldözni. Annyit láttak belőle, hogy egy semmirekellő, koszos, büdös vénember. Viszont sokkal több volt ennél. Így került végül Deindol felé, végül pedig Hűvösvölgybe. Számtalanszor segített, tanácsokat adott, ugyanis hasonlítunk. Nem csak az életünk, a szívünk is. Sebes, szilánkos, gyűrött, véges. De - esetemben sajnos - még él, dobog.
Kirántottam a fülhallgatómat, és úgy döntöttem, mesélek. Mindent.

Neki kezdtem a sztorinak; elregéltem apámat, Norbit, a kétségeimet. Elejétől a végéig.

- Hát, kislány, zűrös életed van. Ha jól értettem, akkor a végső kiváltó oka az elszökésednek az a bizonyos fiú volt, igaz?

Bólintottam.

- Sajnos Norbi óta felfordult minden. Volt egy álarcom, ami darabjaira tört, vele együtt aztán a körém épített védelmi falam is. Elgyengültem - vontam vállat lemondóan.

- Emma, miért érzed úgy, hogy bajban leszel attól, ha vannak érzéseid? - kérdezte összevont szemöldökkel.

- Nem tudom... Egyszerűen csak nem akarok megint az az ártatlan, nebántsvirág lenni. Ennyi az egész - magyaráztam. - Ha hagyom, hogy szerelmes legyek, sérthető leszek. Meg tudja ezt érteni?

- Próbálkozom. De tudod, szerintem egyáltalán nem rossz, ha közel engeded magadhoz a pozitív energiákat - mosolygott megnyugtatóan.

Egy ideig csendben emésztgettem a szavakat, majd beláttam, hogy Antali úrnak igaza van, - mint mindig -, ezért felálltam, és már-már kissé kivirultan fordultam segítőm felé.

- Megölelhetném? - kérdeztem félve.

- Gyere csak, Emma - egyezett bele nevetve. 

Mosolyogva megszorítottam, megköszöntem mindent, majd a táskámat a vállamra kapva elindultam. Futottam a buszmegállóig, ahol vacilláltam, hogy megálljak-e, vagy sem, de végül győzött az adrenalin.

Körülbelül egy fél óra alatt ott is voltam Norbiék utcájában, de hirtelen megtorpantam. Mit is akarok én itt? Hiszen csak úgy leléptem! Mekkora egy barom vagyok! 1000%, hogy nem kíváncsi rám. 

Elbizonytalanodva álltam a panel előtt, de amint megláttam egy idős nőt, ahogyan elhagyja a lépcsőházat, kaptam a lehetőségen, hogy nem kell kaputelefonnal szenvednem és befutottam az épületbe.

Lassú léptekkel közeledtem a 7. emelet felé. Ahogy visszaemlékeztem a tegnap történtekre, kicsit nedvesebb lett a szemem, de optimista hozzáállással megdörzsöltem őket.
Most-vagy-soha elv alapján magabiztosan az ajtóhoz mentem, és remegő lábakkal nyomtam meg a csengőt, hátha.