Elhagyottan

38.

E.

Reggel Norbi ragaszkodott ahhoz, hogy elkísérjen a suliig. Örültem neki, hogy együtt megyünk, de nem akartam, hogy úgy érezze, felügyelnie kell engem. 

Nyoma sem volt a napokkal ezelőtti melegnek. November utolsó napjait tapostuk, amit már a hőmérsékleten is érezni lehetett. Még Norbi tempóját tartva is vacogtam, miközben magamat átkoztam, amiért csak egy pulcsit vettem fel. 

- Nem hiszem el, hogy te nem fázol - néztem fel Norbira, aki hasonló öltözékkel, mint én, tökéletesen elvolt.

- Emm, ne csináld már, 10 fok van - nevetett fel, majd fél karját átvetve rajtam magához húzott.

- Hát éppen ez az! - tártam szét a karomat.

- Ne aggódj, mindjárt odaérünk - puszilt bele a hajamba.

Ahogy befordultunk, a kerítésnél megláttuk Máté kapucnis fejét. Mikor meghallotta, hogy valaki közeledik, felkapta a fejét, és ránk vigyorgott.

- Na hali - pacsizott le Norbival, engem pedig bal karjával magához húzott egy gyors ölelésre. - Innentől átveszem - nézett jelentőségteljesen Norbi szemébe, mire ő csak bólintott. 

- Vigyázz magadra, Cicavirág - súgta, miközben biztatásul megszorította a kézfejem, és egy puszit nyomott a homlokomra. - Érted jövök.

- Okés - feleltem mosolyogva, mielőtt hátat fordított volna.

- Na, az van, hogy nem ismerem teljesen a szitut - kezdte Máté, ahogy elindultunk a bejárat felé -, de a legjobb haverom a lelkemre kötötte, hogy el se mozduljak mellőled, és a szívembe véstem, úgyhogy meg ne próbálj elmenekülni. 

- Ne aggódj, nincs ellenemre egy saját testőr - nevettem fel. Jól esett, hogy Norbi gondolt arra, hogy amíg ő nincs velem, biztonságban érezzem magam, és hogy nem számolt be a részletekről Máténak, de nem hiszem, hogy tényleg szükség lett volna erre. 

- Megkönnyíted a dolgom, kicsi lány - borzolta össze a hajam, mire durcásan vállba csaptam. - Hé!

- Te hé? Inkább én hé! - mondtam a hajamat lapítgatva.

- Mindkettőnknek hé - ajánlotta fel az egyezséget, amit egy bólintással elfogadtam, és magamban gondolkodtam azon, hogy ennek mennyire semmi értelme. - Egyébként, miért kerestél tegnap annyiszor?

- Csak unatkoztam - rögtönöztem.

- Hát, igen, ezt okozza a hiányom - dobta hátra a láthatatlan haját.  

Nem bírtam ki, kitört belőlem a röhögőgörcs. 

- Minden bizonnyal - bólogattam vigyorogva.

Meglepően jó kedvvel mentünk órára, és megkönnyebbültem, amiért nem kerített hatalmába semmilyen rossz emlék, feszültség vagy félelem. Beültem a padomba, előpakoltam a könyveimet, és mosolyogva odaköszöntem Esztinek, aki fürkésző pillantásokkal nézett, én pedig válaszul, csupán a nézésembe belesűrítve minden mondanivalómat, egy gyors köszönömöt tátogtam felé, mire halvány mosollyal bólintott.

Az első óra gyorsan véget ért, és mivel Máté konkrétan 45 percen keresztül azzal foglalta el magát unalmában, hogy teát ivott, rohant a mosdóba. Eszti kihasználva az alkalmat hozzám sietett.

- Hogy érzed magad? - kérdezte "csak őszintén" nézéssel.

- Ne aggódj, nincs semmi baj - mosolyodtam el. Először gyanakodva méregetett, de mivel tényleg meglepően jól éreztem magam, végül felsóhajtott.

- A szerelem csodákra képes - görbült felfelé óvatosan a szája.

- Lehetséges - nevettem fel. - Figyelj csak...

- Hm? - nézett rám barátságosan.

- Nagyon köszönök mindent, de tényleg. Rendes vagy.

- Ne viccelj - rázta meg a fejét. - Nem az én érdemem, hogy pont akkor értem oda. Jókor voltam jó helyen, ennyi az egész.

- De utána ott hagyhattál volna, mégsem tetted. És most is érdekel, hogy mi van velem. Jólesik, igazán. 

- Ha ott hagytalak volna, legközelebb kitől kérnék tollat? - vonta fel a szemöldökét, én pedig hálásan felnevettem. Mert nem kezelte véresen komolyan a helyzetet, elraktározta, amit mondtam, és innentől tiszta lappal indított. Nem kezelt áldozatként, vagy bármi hasonló, csak egy barátként, amiért tényleg, örök hála neki.

- Igaz, a mi barátságunk a toll adás-vételén alapszik. Tulajdonképpen a mostani beszélgetésünkkel is feszegetjük a határainkat. 

- Áh, ez még  belefér. Úgy tűnik, akkor már a második fázisban vagyunk. 

- Második fázis? - vontam fel a szemöldököm.

- Az - bólintott. - Elkezdünk beszélgetni. Majd sms-ezünk is. Utána felhívlak, mert meglátok egy csini cipőt a plázában, de nem tudok dönteni, hogy megvegyem-e. Úgyhogy muszáj lesz írnunk egy gyors pro-kontra listát, ami tuti, hogy a cipő oldalára billenti a mérleget, ezért elköltöm az összes zsebpénzem. Szóval mindig meg fogsz szánni egy kis kajával. Mivel ez így mind elég sok atrocitás, másnap egymás nyakába fogunk ugrani, és valószínűleg tíz perc után annyi megbeszélnivalónk lesz, hogy nem tudjuk majd, hol kezdjünk neki.

- Wow. Hát, elég szimpi ez a második fázis - feleltem enyhén meghatottan a minimonológtól.

- Nekem is tetszik. Viszont, visszatérve a csizmára... - töprengett, mire hangosan felröhögtem.

- Tiszta dilis vagy.

- Köszi - húzta ki magát büszkén, amitől ismét elnevettem magam.

- Ez meg ki? - jött vissza Máté egy adag kajával a kezében.

-  Khm - köhintettem összeráncolt a szemöldökkel, az "ez" megszólításon fennakadva. - Ő itt Eszti.

- Aha - méregette nem túl barátságosan. - Egy pillanat - mondta, majd elvonult a terem egyik sarkába és elővette a telefonját.

- Mit művel? - értetlenkedtem.

- Jó kérdés.

Máté úgy másfél perc múlva ismét tiszteletét tette nálunk, és mosolyogva nézett le ránk.

- Na, úgy látszik, tiszta, tőle nem kell félned. Maradhat - biccentett Eszti felé. 

- Tessék? - kérdeztem teljesen összezavarodva, és furcsán néztem Esztire, aki a fiú kijelentésétől szinte már fuldokolva nevetett.

- Em, ne érts félre, benned totál megbízom. De muszáj volt tisztáznom ezt-azt Norbival... - magyarázta, nekem meg összeszaladt a szemöldököm.

- Te komolyan felhívtad Norbit, hogy Eszti "veszélyt jelent-e" rám nézve? - rajzoltam idézőjeleket a levegőbe.

- Nem árt az elővigyázatosság - bólintott, feltéve a két kezét maga mellett.

Először csak zavart fejjel bámultam Mátéra, de mikor láttam, hogy Eszti még mindig nem tudta abbahagyni a vihorászást, a fejemet fogva én is elröhögtem magam.

- Nem vagy normális.