Elhagyottan

8.

N.

Emma elég sokáig csak hagyta, hogy öleljem, és szinte teljesen rám bízta apró testének a megtartását. Miután jelentősen ritkult a szipogása, bizonytalan mozdulatokkal a nyakam köré fonta karjait, amit a testem egyáltalán nem ellenzett, ahogy én magam sem.

Fogalmam sincs, milyen érzelmi szakadás jött rá, vagy akármi is ez, de valamiért különlegesnek éreztem magam, amiért részese lehetek a kitörésének. Nem rosszindulatból, egyszerűen csak kiváltságnak tűnt, hogy a sebezhető részével is szembesültem, mert nem úgy nézett ki, mintha gyakran lenne ennyire heves és sérülékeny.

Undorítóan nyálasan hangzik, ha azt mondom, most először éreztem magam teljesnek? Úgy, hogy a testünk szinte minden részlete egymásnak nyomult, és puha bőrét kizárólag a ruhák választották szét az enyémtől? Hogy csakis vele kapcsolatban vannak egyáltalán érzéseim? Pedig így van. És még csak nem is ismerem.

Nem akartam mást, mint megölelni, megcsókolni, eltávolítani a pamutból készült akadályokat durván vonzó alakjáról, és elfeledtetni vele minden eddigi szomorúságot. Nincsenek birtoklási problémáim, mégis, nem vágytam jobban semmire, mint arra, hogy az enyém legyen.

Hosszas testemhez simulásának véget vetett, rám nézett, majd elnevette magát, amit nem tudtam, miért tett, de a világ leggyönyörűbb, és legigazibb látványa volt olyankor. 

- Bocs - mutatott a mellkasomon hagyott sminkfoltra, amit ölelés közben kenhetett rám.

- Azta, te lefejelted a sminkkészleted, vagy ez itt mi? - röhögtem fel megkönnyebbülten.

- És mivel így is észrevetted, még ez sem volt elég - mosolyodott el keserűen tekintetét az enyémbe fúrva.

Átkoztam magam, de tudtam, hogy már rég nem lenne itt a helyem. El kellett szakítanom magam ettől az eszméletlen nőtől. Talán véglegesen.

- Ne aggódj, ki fog jönni - feleltem biztatóan. - Sajnálom, de dolgom van. Mindennél szívesebben maradnék itt, rengeteg büdös könyv között, piszkos felsővel, bármilyen módon, ha a testünk elég közel van egymáshoz, vagy akár így is, csak tudva, hogy végre rendesen kommunikálnál velem, de sajna hív a kötelesség - fejeztem be ártatlan gyerek arckifejezéssel, majd látva csalódottságot árasztó íriszeit, egy puszit nyomtam a szája sarkába, és megsimítottam az arca élét a hüvelykujjammal, követve annak vonalát egészen az álláig, majd nagy nehezen eltávolítottam telt ajkairól a tekintetem, aminek az előbb megízleltem legkisebb pontját.

- Na, majd legközelebb - kacsintottam rá, felelevenítve azt a reggelt, mikor először léptem le tőle. 

- Mégis volt legközelebb - mosolyodott el.

Hátat fordítottam neki, és elkocogtam az ajtó felé.

- Hé - kiáltott utánam, még mindig kissé erőtlenül - a könyvek nem is büdösek!

Felnevettem, és miközben azon agyaltam, vajon elszalasztottam-e az egyetlen lehetőségemet, hogy megcsókoljam, kiléptem a hűvös őszi levegőre.

Remélem találkozunk még, és mindent elmesél, ami miatt ma ilyen helyzetbe került.