The Guardian (Szünetel)

22 fejezet: Várni fogok rád...

Ann megállt az ajtóban, s hátra pillantott, Derek állt mögötte.

- Hova mész? - Kérdezte a férfi, tekintetében őszinte kíváncsiság bújdosott.

- Peterhez, gondoltam megnézem, hogy van.

A két érdeklődő szempár elkomorult, a padéóra szegeződött.

- Ne várj változást...

- Esetleg nem jössz velem?

- Majd megyek később, különleges az a kapocs, mi köztetek van, nem zavarnék bele.

- Oké, akkor hamarosan visszíjövök. - A lány betette maga után az ajtót, s elindult a fák rengetegén keresztül, míg egyenes útra nem tért, be a városba. Valahányszor elment meglátogatni Petert, szívében remény lángja lobbant fel, noha tudta, őreá  már nem emlékszik. Érezné még azt a kapocst, amiről Derek beszélt, úgy mint régen, de ami most benne van inkább egy elszakított cérna rojtozódó szálaihoz hasonlította volna. Nagy az űr igy benne, végtelenbe vesző üresség és tenni nem lehet ellene semmit. Őrző létének árnyoldala ez az időszak, át kell vészelnie, szükség lesz még itt rá.

Egy sarkon lefordulva tárult eléje az elfekvő, s hivatalos belépője nem lévén újfent megkereste a megfelelő ablakot, minek párkányát könnyűszerrel elérte, felhúzta magát rajta. Kis késével könnyedén elfordította a belülről nyitható reteszt, majd beugrott a szobába.

A tolószék háttal állt neki, így Ann megkerülte, szembe találva magát a kedves arccal, mi oly fontos volt neki.

- Szia! - Köszönt, mintha mi sem történt volna, s szívből kívánta, bár így lenne.

- Gondoltam meglátogatlak. - Ült le a földre, de Peter kékes tekintete nem követte mozgását.

- Hogy érzed magad? - Ilyenkor gondolkozik el mindig, hogy magával beszélget e, vagy azzal, ki előtte ül? Talán mindekkő egyszerre... Megválaszolatlan kérdések sokasága.

- Tudod, újra megtaláltam Dereket, már jöttünk együtt hozzád... Akkor találkoztunk, mikor Laurát kerestem, meghalt. De Malia jól van, emlékszel még rá? A lányod... Esetleg én? Tudod ki vagyok? Talán...

Ann, a torkában felgyülemlett gombóc miatt alig kapott levegőt. A reménytelen kérdések folytják magukba, s ő semmit sem tehet...

Remegve állt fel, és nem érdekelve, hogy Peter érzi e, az ölébe kucorodott.

- Itt leszek, várni fogok rád...