A maffia karjaiban (BTS-JK)

3.

A következő, amire feleszméltem, hogy valaki befogta a számat egy kendővel, közben Myung-ra néztem.

-Segíts! - Akartam mondani, de a kendő eltakarta a számat. Kesernyés íze volt és nekem egyre jobban elszállt az erőm a testemből. Utoljára a fiúra néztem, aki csak mosolyogva követett engem és a támadómat.

SooYoun! A szám nem mozgott, a végtagjaim, mintha ólom súlyúak lettek volna. Csak lógtam a rablóm karjaiban, mint valami rongybaba. Hosszú hajam az arcomba hullott, ahogy a fejem előre bicsaklott, mert a nyakam nem bírta a súlyát. A föld lassan összemosódott előttem. Még párszor pislogtam, de a utána már a szemeim is lecsukódtak. Sötétség volt minden, amit láttam. Éreztem, hogy lefektetnek egy puha, de mégsem kényelmes helyre. Ajtócsapódás. Autóba tettek volna? A fejem megemelkedett és valaki becsusszant az ülésre, fejemet pedig az ölébe tette. Hajamat kisöpörte az arcomból, bár szemeimet már nem tudtam kinyitni, hogy megnézzem, ki az.

- Minden rendben lesz - Motyogta a fátyolos hang.

Myung? Jae Myung?

Nem tudok többet, elájultam, azt hiszem.

Rémes fejfájásra ébredtem. Megdörzsöltem fáradt szemeimet és átmasszíroztam a hajzuhatagomon át a fejbőrömet, hogy valamelyest enyhítsek a fejfájáson, de nem sikerült. Ugyanúgy hasogatott.

- Felkeltél? - Szólalt meg egy hang.

Ijedtemben kipattantak a szemeim és felugrottam az ágyon. Az ágynemű összetekeredett alattam, ahogyan a gyenge lábaimmal minduntalan arrébb löktem, hogy minél távolabb tudjak kerülni a hangtól. Hátam az ágy támlájának csapódott. Nyeltem egy hatalmasat. A levegőt kapkodtam, mint aki most futotta le a maratont. Pislogtam párat, mire az álmosságtól homályos látásom kitisztult.

- M-Myung? - Dadogtam a nevet, ahogy megláttam a fiút. Az ágy végében állt, de amikor kimondtam a nevét, elmosolyodott és elindult felém.

Leült az ágy szélére, pár centire elém, úgy nézett engem.

Reszkettem a félelemtől, az ismeretlentől.

- Hol vagyok? - Tettem fel a kérdést.

Hangom halk és erőtlen volt.

- Nálam - Húzta még szélesebb mosolyra a száját.

- Miért? Hol van SooYoun? - Kezdtem pánikba esni.

Vajon SooYoun engedte meg, hogy elhozzon? Mióta vagyok itt? Miért nem kérdezte meg, hogy akarok e jönni? A szüleim mit szóltak hozzá? SooYoun minden döntéséhez megkérdezte őket.

- Mert mostantól - Felállt és zsebre tette a kezeit- az enyém vagy.

Fejét oldalra biccentette, hogy áthatóbban tudjon rám nézni. Tekintete sötét és ijesztő volt. Nem az a Myung, akit megismertem. Ez egy eszelős, aki a helyén állt, aki elrabolt! Elrabolt! A szüleim.. mennyire aggódhatnak? Vajon SooYoun felhívta őket már? Persze, biztosan. Mit gondolhatnak? Nem tudják, hol vagyok, élek e vagy halok... Várjunk, én sem tudom hol vagyok.

- Mit...- szaggatottan beszívtam a levegőt, ahogy a testem az előtörni készülő sírásomat érzékelte. - Mit akarsz velem?

Egyszerre voltam kíváncsi és hallani sem akartam.

Myung kinézett az apró ablakon és könnyeden vállat vont.

- Amit csak akarok - Villantott rám egy olyan mosolyt, amitől menten rosszul lettem.

Kitört belőlem a sírás és féltem. Nagyon féltem. Amit csak akar? Elad? Megerőszakol? Munkára fog? Mit jelentsen ez, a rohadt életbe?!

Myung elhagyta a szobát, magamra hagyva ezzel.

Fejemet a térdeimre hajtottam, karommal átkulcsoltam a felhúzott lábaimat. Így zokogtam tovább, újabb és újabb kérdésekkel gyötörve magam. Úgysem tudtam megválaszolni őket, csak szenvedtem az újabb és újabb tanácstalanságtól, tudatlanságtól, félelemtől és kiszolgáltatottságtól.

Nem tudom, meddig ülhettem egy helyben, sírva, de arra lettem figyelmes, hogy szépen lassan eldőlök az ágyon, nem bírom el a súlyomat még így, ülve sem. Kimerített a sírás, a kérdések és a reszketés. A félelem a szüleimmel kapcsolatban, vajon tudják e már, hogy nem látnak egy nap múlva..vagy kettő.. vagy már rég otthon lehetnék? Mennyi ideig voltam eszméletlen?

Myung, miért tetted ezt velem? Miért én? Egy ártatlan, tizenhat éves lány, aki csak nyaralni akart!? Miért?

Szépen, lassan álomba ríttam magam a tudatlanság sötétjében.