A maffia karjaiban (BTS-JK)

28

Szótlanul hagytuk el a szobát. Egymás mellett lépkedtünk, el a szobák és a zárt ajtók előtt. Már majdnem a lépcsőnél jártunk, amikor Jungkook megtorpant, ezzel megállásra késztetve engem is. Kérdőn néztem rá, miközben befordultam oldalra, hogy szemben legyek vele. Barna szemei keményen vizslatták az én kérdő tekintetemet. Oda-vissza jártak az íriszei az én két pillám között, aztán egyszer csak vett egy mély levegőt és ellágyultak a vonásai. Lassan megingatta a fejét és lenézett. Bal kezébe vette az én jobbomat és óvatosan felemelte kettőnk közé, hogy szemügyre vegye az apja művét.

Fehér bőrömön egy vörös folt ékeskedett, ami körül még egy két centis körben piros volt a kézfejem. Néhány helyen fekete, szürkés árnyalatot vett fel a bőröm, ahogy a ráragadt hamut elkentem, amikor lesöpörtem magamról.

Jungkook szája egy aprót moccant ahogy dühében egy vonallá préselte telt ajkait. Ujjaival egyre jobban szorította a sérült kézfejemet, a pillantását pedig nem szakította el róla. Hüvelykujját óvatosan végigsimította az érzékeny kezemen, szinte hozzám sem ért. Elmosolyodtam és másik kezemet felemelve elkaptam a csuklóját. Rám nézett és zavartan vette észre a mosolyt az arcomon.

- Nincs baj - Mondtam neki nyugtatólag.

- Nincs baj? - Hangja visszafojtott és nyögdécselős volt, ahogy visszaszorította hangos, kitörni készülő orgánumát. - Az apám elnyomott a kezedet egy kibaszott cigarettát.

- Nem fáj, tényleg - Bizonygattam és megvontam a vállam, hogy nyomatékosítsam, hogy nem nagy ügy.

Kihúztam a kezemet a markából, helyette az én két kezem közé vettem a hatalmas tenyeret. Kicsit megszorítottam, aztán apró köröket rajzoltam az ujjaira ahol elértem őt a markomban. Még mindig halványan mosolyogtam.

- Apád elfogadta, hogy veled legyek? - Kérdeztem egy fokkal komolyabban.

Az elmúlt percek életem legfélelmetesebb percei voltak, ahol a színészi teljesítményem Oscart érdemelt volna.

Jungkook arca egy pillanatra eltorzult, aztán egy halvány mosoly jelent meg az ő arcán is. Aprót bólintott és áthatóan nézett a szemembe.

- Ez azt jelenti, hogy még keményebbnek kell lenned - Közölte. - Ez csak ízelítő volt, ahogy apámat ismerem, nem elégszik meg ennyivel.

Ismételten felhangzott a düh és a neheztelés a hangjában. Az apja nehéz eset volt, de nem számítottam másra egy maffiafőnöktől. Csodálkoztam, hogy nem lőtt agyon azonnal, ahogy beléptünk a szobába. Már ez is haladás volt és én tudtam, hogy bármit elviselek, ha már eddig eljutottam. Mi lehet rosszabb, mint ez? Le fog lőni?

Jungkook mindenféle előrejelzés nélkül rántott egyet a karján, amivel kiszabadította a markomból, de az egyensúlyom is kibillentette. Mielőtt orra eshettem volna, két erős karját körém vonta és egy ölelésbe húzott. Megilletődve bár, de viszonoztam a gesztust és vékony karjaimmal a dereka köre kaptam. Belefúrtam az arcom a mellkasába és szippantottam egyet a kellemes illatból, ami belőle áradt, de ezúttal egy kis kesernyés nikotin szaggal vegyülve, ami valószínűleg az apja cigarettájából került rá. De ez mit sem rontott a markáns illatból, ami nyugtatólag hatott a felkorbácsolt idegeimre.

- Menjünk le - Mondta halkan a fejem búbjára.

Bólintottam egy aprót és lazítottam a szorításomon. Ő is engedett az ölelésből, míg végül elváltunk egymástól. Mosolyogva néztünk egymásra, aztán megfogta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat. Bizsergető érzés futott végig az egész testemen a puha érintéstől, ami az égett kézfejemmel találkozott.

- Meg kell mutatnunk, hogy itt vagyunk - Sóhajtott egyet.

Tisztán megmondtam volna, hogy biztosan semmi kedve nem volt parádézni az emberei között, miközben szinte semmit nem csinálhat, mert jegesnek és szívtelennek kell maradnia. Nem beszélgethet önfeledten, nem ihat kedvére, nem hülyéskedhet, nem barátkozhat... kegyetlen egy élet. Bár valamit valamiért. És nem ő választotta ezt az életformát, ahogy én sem. Valami közös bennünk.

Magunkra vontuk az érzelemmentes maszkot és lelibegtünk a lépcsőn illedelmesen, elegánsan. A kezünket elengedtük, helyette Jungkook a tenyerét a derekamra helyezte és így tartott maga mellett. Mintha a középkorban lettünk volna.

Masíroztunk az emberek között, akik meghajoltak, köszöntve minket. Néhányan odajöttek, hangosan köszöntek és felajánlották, hogy meghívnak minket egy italra vagy vacsorára, esetleg a saját házukba egy ebédre vagy a saját pályájukra golfozni. Jungkook udvariasan, de hűvösen utasított vissza minden ajánlatot, amit kapott. Néha megálltunk, hogy mégse tűnjünk bunkónak, ráadásul ápolnia kellett a kapcsolatait a követőivel, ha jó főnök akart maradni, akit nem akar mindenki kinyírni álmában.

Néha undorodva és egyetértően néztünk össze, amikor egy lány leplezés nélkül ajánlotta fel magát az egyik hústoronynak, aki mellette állt. Combközépig felskiccelt szoknyáját még tovább húzta egy csábos ujjpörgetéssel, aztán szabad lábát szabályosan a férfi kezébe adta. Vagy amikor egy nő olyan gátlástalanul csókolózott egy férfival, hogy közben a másikat simogatta. Nem tudtam elképzelni, hogy itt tényleg ennyire vágynak a másikra, de inkább tudtam elképzelni, hogy a nők a kiszemelt pénzére vagy kapcsolataira szomjaznak. Undorító.

- Uram, hölgyem, egy pezsgőt? - Libbent elénk egy fekete miniruhába öltözött lány, kezében egy tálcával, amin vegyesen voltam telt és már kiürített poharak.

Szemérmetlenül megnyalta a száját és végignézett a mellettem álló férfin. Szúrós tekintettel jutalmaztam őt. Amikor felém nézett, állta a pillantásomat.

- Nézz rá így még egyszer és gondolkodás nélkül megfojtalak a pezsgőidben - Közöltem szárazon.

A lány zavartan elkapta a tekintetét, aztán szinte a földig hajolt, egyensúlyozva az italokkal. Egy halk és erőtlen bocsánatkérés után elviharzott. Az este folyamán őt többet nem láttuk...

- Féltékeny lettél? - Csipkelődött Jungkook.

Csak a fejét fordította felém és bár arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt, szeme csillogott a jókedvtől.

- N-nem - Kaptam el a tekintetem zavaromban.

Jungkook ujjai sietve fordították vissza a fejem maga felé. A szemembe nézett és megnyalta a száját.

- Megmondtam, hogy ne gyere zavarba - Suttogta kettőnk közé.

- Bocsánat, nem tehetek róla - Használtam ugyanazt a halk, szinte hallhatatlan hangot.

- Féltékeny lettél? - Tette fel az előbbi kérdését.

Összeszorítottam a számat és keményen álltam a tekintetét. Nem szóltam semmit, csak csendben lélegeztem, ami egyre egyenetlenebb és nehezebb lett, ezáltal egyre hangosabb, amit persze csak Jungkook hallott. Észrevette a szenvedésemet, de nem kímélt. Apró félmosolyt villantott, de alig egy másodpercig tartott, mielőtt visszafordult volna a jeges maszkja.

- Válaszolj! - Suttogta, már szinte az ajkaimra.

A fejem zakatolt, a szívem kalapált, a szemeimet pedig kapkodtam a szemei és a telt, csábító szája között.

- Igen - Nyögtem ki nagy nehezen.

A férfi bólintott és kiegyenesedett. Megkönnyebbülés volt a nagyobb távolság, mert úgy éreztem, legyünk akárkik is ebben a rohadt házban, én bizony letepertem volna ott helyben. Nem érdekeltek volna a vendégek vagy a szülei, hogy meghalhatok vagy elásom magam egy életre mindenki szemében, nem érdekelt volna semmi, csak hogy végre megízlelhessem azokat a telt és olyan puhának tűnő ajkakat. De Úgy tűnt, Jungkook nem akarta. Akármilyen helyzetben és akármilyen közel legyünk is, folyamatosan visszavonulót fújt, felkorbácsolva ezzel engem, aztán lógva hagyott. Nem baj, biztosan jó oka van rá, vagy egyszerűen nem kíván. Nem tudtam, de nem akartam erőltetni neki, csinálja ahogy jónak látja, bármennyire is nehezen esett és egyre nehezebb volt titkolni, hogy mennyire akartam.