Én csak utazni akartam, megnézni ezt a csodálatos országot és tanulni a nyelvet. Minden olyan jól indult, a szüleim kifizették a repülőjegyemet, a szállást és még egy helyi idegenvezetőt is, aki tíz napig kísérgetett.
És mi lett belőle? Félelem és r...
Ez nem lehet igaz! Nem hiszem el! Ekkora szívást! Ez nem a valóság!
Fújtatva trappoltam végig az erődítmény hosszú folyosóján, hogy végre hazaérjek. Az embereim meghajoltak, de vissza se köszöntem, csak az a rohadt ajtó lebegett a szemem előtt, hogy végre kinyithassam és bemehessek a házba. Aztán végre megoldhassuk ezt a farokcsavaró problémát. Mert ez rohadt nagy probléma volt és nem akartam elveszíteni őt.
- Debbora! - Szólítottam a nevén, amikor még éppen, hogy lenyomtam a kilincset a ház bejáratán. - Debbora!
Meg sem vártam, hogy válaszoljon, azonnal újra kiáltottam a nevét.
Egy kérdő és ijedt tekintetű arccal találtam szemben magam a lépcsőn. Éppen akkor jött lefelé, én pedig mint a rinocérosz, úgy trappoltam felé.
- Miért nem válaszolt, ha hívlak? - Teremtettem le szegény lányt, holott újból nem az ő hibájából voltam feldúlt. Mindig rajta vezetem le a feszültséget, pedig nem érdemelné meg. Annyi mindent tesz értem és annyira keményen tanul, hogy megfeleljen a családom elvárásainak. Anyám egyszerűen nem tud nem róla beszélni, amikor találkozunk. Bár tudtam, hogy Debbora csak egy jégszívű és lélektelen anyát lát benne, valójában anyám el volt ragadtatva, hogy a lány mennyire jó lövész és milyen okos. Nem volt rest szembeszállni anyám szavával sem, amikor úgy érezte, nincs igaza és anyám ezt külön értékelte. Tetszett neki a választottam vehemenciája és beszédkészsége. Büszke voltam a lányra is és anyámra is egyaránt, amiért ennyire nyitott volt.
- Mert nem tudtam megszólalni, folyamatosan a nevemet kiabáltad - Oké, egy pont oda. - Baj van?
- Hogy baj van e? - Jobb kezemmel a hajamba túrtam idegesen és egy eszelős nevetést hallattam. Diliházba velem! - Nem, csak gondoltam hazajövök és jókedvemből ordítozok.- Hangomba visszatért a megszokott nyugalom és közöny.
Válaszul egy "Most komolyan?" szemforgatást kaptam.
- Elmondod vagy barkochbázni akarsz? - Tette fel a gúnyos, ámde jogos kérdést.
Bólintottam. Megfogtam a csuklóját és bevonszoltam szegényt a nappaliba magam után. Leültem a kanapéra és őt magam mellé húztam. Kérdőn nézett rám, várta, hogy végre beavassam a kitörésem okozójába.
- A rendőrségen valaki bejelentette, hogy láttak téged a Han-folyónál - Kezdtem bele. Láttam, hogy ez a lánynak még több kérdőjelet rajzolt a szemébe, ezért gondolkodás nélkül folytattam. - Bár te ezt már otthonnak tekinted, a rendőrség még mindig eltűnt személyként tart nyilván. Több, mint három éve nincs lezárva az ügy, amit az elrablásodkor kezdtek. Az akkori bébiszittered és a szüleid is feljelentést tettek és kerestek.
A lány arca fehér lett. Szemeit lesütötte, de így is tisztán látszott, ahogy jobbra balra mozgatja a pupilláit, ahogy próbálja felfogni a dolgokat. Ölében a keze ökölbe szorult és morzsolgatta a lenge ruha alját, amit viselt. A legnagyobb félelmem volt, amit be kellett végre vallanom magamnak, hogy örülni fog ennek. Ezért is voltam ideges. Nem lett volna gond egy új személyazonosságot adnom neki, hiszen az a maffián belül a legkisebbnek számító rutintevékenység volt. De ha úgy dönt, hogy végre a szüleivel akar élni és viszontlátni őket, ami nehéz lett volna, akkor két választásom lett volna. Egy, elengedem és akkor a szüleimmel kellett volna megvívnom egy élet-halál harcot, amiért elengedtem, vagy kettő, megölöm, ahogy azt kellene, hogy ne kerüljenek ki infók a maffia családról. De egyik sem tetszett, mert mindenféleképpen elveszítettem volna őt, azt pedig nem akartam. Nehéz volt megtalálni és megdöbbentően könnyű megkedvelnem. Olyan nő volt, amilyenről egy, a maffiában lévő nő csal álmodhat. Karizmatikus volt, ösztönös, tisztelettudó, de tiszteletet parancsoló is egyben, okos és gyönyörű, akárcsak egy született vezető.
Hosszú percekig néztem, ahogy vívódik magában. Hirtelen elkezdtek folyni a könnycseppek a szeméből, le az arcán, aztán az állvonalát körberajzolva lehullottam az ölébe. Lassan felnézett rám és egy megtört, bajban lévő kislányt láttam előtt, aki bár próbálja fenntartani a kemény és erős nő látszatát, hiába teszi. Én is hasonlóan megtörten néztem vissza rá. Sejtettem, hogy mi következik. De akkor sem akartam felfogni, hogy el kell búcsúznunk és ami több, meg kell halnia. Nem érhetett így véget! Majdnem én is elsírtam magam, ahogy a gondolatok fénysebességgel cikáztak a fejemben. A gyomrom apróra zsugorodott és izzadtam. Hihetetlenül melegnek éreztem a szobát és nagyon nehezemre esett visszaparancsolni a helyére a torkomba felkúszni akaró gombócot. Nem tudnám megtenni. Nem tudnék fegyvert fogni rá és egyszerűen meghúzni a ravaszt. Nézni, ahogy törékeny, gyönyörű teste a padlóra hull, mint egy rongybabáé, aztán már többé nem lélegzik, nem mozog és nem mondja ki a nevem azzal az aranyos, mégis felnőttes hangjával. Nem ölelhetem át és nem csókolhatom meg először és utoljára, hiszen akkor csak mind a kettőnknek rosszabb lett volna. Nehezebb lett volna, bár csak nekem, hiszen ő nem szenvedett volna tovább. Csak a saját életemet keseríteném meg vele.
- Nem akarok elmenni innen, Jungkook - erőtlen, gyenge hangja rázott vissza a valóságba.
- Tessék? - Vissza kellett kérdeznem, nem voltam benne biztos, hogy nem az elmém szórakozik velem és a fejem kreál hangokat és mondja azt, amit hallani akarok.
- Itt akarok maradni - Ismételte meg magát.
Lassan feltolta magát a kanapéról és felállt. Úgy állt előttem, mint egy összetört és nemrég összeragasztott porcelánbaba, aminek még szárad a ragasztója és néhol még gyengén lengedeznek a végtagok.
- Anyád azt mondta, hogy utána keresett a családomnak - szemét lesütötte és úgy folytatta, miközben szipogott egyet. - Azt mondta, apámból alkoholista lett, miután eltűntem, anyám meg teljesen életképtelen miatta. Én nem akarok egy ilyen családba visszamenni.
Egy fél percig csak pislogtam. Ez most igaz? Mondd, hogy nem csak saját magamat álltatom és nem csak átfogalmazom magamban a búcsúbeszédét, amivel elhagy!
Hirtelen én is felpattantam és megöleltem Debborát. Lendületemmel majdnem feldöntöttem őt és hirtelen kirohanásom nagyon meglepte őt, ugyanis egy halkabb sikoly hagyta el a száját, ami már a fülem mellett hangzott el. Amikor felfogta ő is, hogy mit csinálok, vékony karjait körém fonta és szorosan magához húzott. Arcomat a nyakába temettem és belélegeztem friss, barackos illatát. Nagyon hiányzott volna. Össze kellett szorítanom a szemeimet, nehogy elsírjam magam a boldogságtól és a megkönnyebbüléstől. A lány az arcát a mellkasomba temette és éreztem a pólómon landoló meleg könnyeket, amik lassan átáztatták az anyagot. Eltoltam magamtól, bár nem szívesen tettem. Hatalmas tenyereimmel közrefogtam az arcát és a hüvelykujjammal letörölgettem a sós cseppeket.
Debbora elnevette magát és kibújt a kezeim közül. Saját kézfejével fejezte be a könnyeinek felszárítását, aztán rám nézett.
- Örülsz a választásomnak? - Kérdezte a sírástól elhalkult és rekedtes hangján.
Elmosolyodtam és újból odaléptem hozzá. Kezeimet előző helyükre visszatettem és magamhoz húztam a lányt. Ajkaimat a homlokához nyomtam és egy hosszú csókot hagytam a puha bőrén.
- Nagyon - Válaszoltam.
Végül teljesen elvigyorodtam, mert már nem bírtam visszatartani. Széles, fogkivillantós, megkönnyebbült vigyorral vetettem le magam a kanapéra és onnan néztem a lányra. Debbora is hasonlóan hatalmas mosolyra húzta a száját, ahogy meglátott engem. Talán évek óta nem mosolyoghattam ilyen felszabadultam és szélesen. Ez a lány sok meglepetést tartogat még nekem.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
