A maffia karjaiban (BTS-JK)

8.

A szekrényben csupán pár törülközőt, új fogkefét és fésűt, valamint egy barackos tusfürdőt és sampont találtam.

Az ablakból a medence sarkára láttam rá és a hatalmas, zöld kert egy részére. Megnyugtató volt és furcsa. Rendkívül furcsa az elmúlt három évem után, ahol félhomály volt, nem túl higiénikus fürdőszoba és bezártság.

*Jungkook POV*

Felmentem, hogy szóljak Debborának, hogy kész az ebéd. Kopogni akartam, de nyitva volt az ajtaja. Persze, én sem csuknám magamra szívesen, ha nyitva hagyhatom. Főleg azután, amit attól a kis talpnyalótól hallottam, hogy két és fél évig bezárva tartotta őt egy szobában. El sem tudom képzelni, milyen lehetett a négy fal között annyi ideig. Vagy hogy mit csinálhatott vele..mondjuk arról van elképzelésem.

Nekidőltem az ajtófélfának és onnan néztem a lányt. Amikor először megláttam, fiatalabb volt. Sokkal gyerekesebb arca és teste volt. Akkor láttam meg, amikor talán egy vagy másfél éve egy üzletet kötni mentem a város másik felébe. A dugóban ültünk, amikor a járdán elment mellettünk az a szemét Myung meg a lány. Azonnal látszott, hogy nincs rendben valami vele, hiszen kézzel fogható és látható volt a félelme a férfitól, aki büszkén sétált mellette. Akkor azt hittem, ki tudom verni a fejemből, hiszen olyan családból származom, ahol természetesnek számít a nők erőszakolása és a megfélemlítés, hogy tiszteletet tanuljanak. Nem érdekelt, hogy melyik szerencsétlen esett áldozatául annak a másik szerencsétlennek. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, hiszen az összes ilyen féreg két vagy három évig tartotta meg a nőt, amíg engedelmességre bírta és megerőszakolta, aztán megunta és eladta jó pénzért, hogy újabb, frissebb húst keressen magának. De teltek a hetek és amikor a férfiúi szükségleteim kielégítésre szorultak, azt vettem észre, hogy folyamatosan ahhoz az archoz és testhez hasonlót keresek magamnak. Ezért döntöttem úgy, hogy megveszem a lányt, hiszen tudtam, hogy egyrészt nekem nem mondhat nemet az a fattyú, másrészt elérkezett az az idő, ami tájt eladásra kerülne úgyis a pára.

Az ablakpárkányon támaszkodott és onnan nézte a kertet. Szinte gyermekies lelkesedéssel vette birtokba a napsugarakat, amik a bőrén táncoltak, hisz ki tudja mióta nem érezhette már.

Kopogtattam az ajtón, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Így sem tudom, mennyi ideje bámulhattam őt, lehet, hogy az ebéd már ki is hűlt.

Felém kapta a fejét, és amikor meglátta, ki vagyok, szemét elkapta rólam és a mellkasom kapott figyelmet. Sóhajtottam. Milyen lehettél, mielőtt ahhoz a nyomorulthoz kerültél?

- Kész az ebéd - Közöltem.

- Köszönöm - Biccentett, de nem mozdult.

- Gyere, lent meg van terítve.

Zavartan felkapta a fejét, de a szemembe ismét nem nézett.

- Én.. - Látszott, hogy zavarban van. - Én veled eszem?

Szemöldököm a magasba szökött. Hogy velem eszik e?

- Miért? Kivel szeretnél? - Biccentettem félre a fejemet kíváncsiságomban.

- Én csak.. nem vagyok elég magas rangban ahhoz, hogy..

- Tessék? - Szakítottam félbe.

Ez hihetetlen! Mégis mivel tömte szegény lány fejét az a rohadék? Nincs elég magas rangja? Hozzám? Vagy a férfiakhoz? Vagy hogy bárkivel együtt legyen.

- Bocsánat - Hangja lehalkult és a földre rogyott. Ott térdelt előttem, fejét lehajtva, szinte remegve.

- Mit csinálsz? - Kérdeztem sóhajtva és leguggoltam elé.

Nem mozdult, de a fejét kicsit feljebb emelte, hogy láthassam zavartságát.

- Te nem akarsz megbüntetni, amiért olyat mondtam, ho..

Halk nevetésem szakította félbe, amitől még inkább zavartnak tűnt. Két ujjam közé vettem az állát, hogy felfelé fordítsam a fejét.

- Nézz már végre rám - Nem utasítottam, inkább kértem rá.

Látszott, hogy habozik, hiszen az a szemét mást tanított. De végül rám emelte a tekintetét. Csokoládébarna íriszek néztek vissza rám, amikben ott csillogott a félelem és az értetlenség. Gyönyörű, hosszú szempillái meg-megremegtek, ahogy próbálta tartani velem a szemkontaktust, amit eddig nem mert megtenni.

- Nem tudom, hogy milyen bődületes faszságokat művelt veled az a kis mocsadék - Kezdtem bele halk és nyugodt hangon, hogy az utálatom a férfi iránt ne hallatszódjon ki teljesen. Bár az arca érzelemmentes volt, a szemében a félelem nem engedte meg nekem, hogy vele kiabáljak a féreg miatt. - De én nem ő vagyok. Világos?

Alig láthatóan bólintott, mire halványan elmosolyodtam.

- Akkor irány az ebédlő - Mondtam és nyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem. Nem fogadta el, magától felállt és követett engem a földszintre.