69.

3.4K 247 8
                                    

*Jungkook POV*

- Miért nem engeded már el? - Kiáltottam.

- Mert tiszteletlen volt - Válaszolt apám halálos nyugalommal, meglötyögtetve az italát.

- Válaszolt a kérdésedre, engedd el!

- Nem, most lesz ideje elgondolkodni, hogy kivel hogyan kell beszélnie.

- Ugyan! - Horkantam fel. - Négy napja alig alszik, miközben folyamatosan bántalmazzátok és basztatjátok! Örülj, hogy beszélni tudott!

- Örülök, mert ez volt a feladata - Válaszolt érdektelenül.

Hitetlenül felnevettem. Nem hittem el. Négy nap volt a szerződésünkben, abban a pillanatban pedig már az ötödikbe fordultunk bele. Elhittem, hogy csak jót akart, de akkor azt ne így tegye, hanem azzal, hogy elengedi a lányt. Ami a legjobban fájt, hogy tehetetlen voltam. Vele szemben nem tudtam semmit csinálni, hogy megváltoztassam a döntését, ezért el kellett viselnem, hogy a szerelmem még lent fog sínylődni egy ideig.

- Meddig akarod még húzni az időt? - Kérdeztem tárgyilagosan.

Rám nézett, aztán vissza a poharában hullámzó italra. Forgatta és lötykölgette, miközben a válaszon gondolkozott. 

- Mennyi van még hátra a napból? - Kérdezte, utalva a négy napos határidőre.

Egy féloldalas mosolyt engedtem meg magamnak, miközben felnéztem a faliórára.

- Másfél perc, nagyjából - Közöltem vidáman, de visszafogottan.

A férfi csak bólintott, aztán belekortyolt egyet a szeretett alkoholba, ami a halálát okozza nem sokára. E mellé még ráadásul rágyújtott egy cigarettára is. Kemény szemekkel figyeltem a mozdulatait. Vegyes érzések keveredtek bennem. Utáltam, hogy ezt csinálta, hiszen alig volt hátra pár hete vagy hónapja ezek a szokásai miatt és mégiscsak az apám volt az, aki aláírta a halálos ítéletét, aki meg fog halni és nekem pedig hiányozni fog. De meg is vetettem azért, amit csinált mg azok után is, hogy tudta, mi a helyzet. 

- Menj, a tiéd - Közölte szárazon. - Beleegyezem az eljegyzésbe.

A szívem a háromszorosára gyorsult és szinte meg sem vártam a mondata végét, a székemet feldöntve viharzottam ki a szobából. Alig vártam, hogy végre láthassam. A lépcső fokait hármasával szedtem és majdnem kitörtem a lábaimat, úgy siettem. De nem érdekelt, akár gurultam is volna lefelé, ha úgy gyorsabban elérem a pince bejáratát. Izgultam, hogy hogyan fogom érezni magam, amikor meglátom ilyen állapotban és féltem, hogy ő hogyan érez majd.

*JaeHwa POV*

A könnyeim felszabadultan és bátran vágtattak le az arcomon. Nem volt semmi bajom, csak egyszerűen a fáradtság és az elmúlt napok stressze így tört fel belőlem. Nem szipogtam, nem sírtam, egyszerűen a könnyeim folytak lefelé hangtalanul és megállíthatatlanul. A csípőm égett a belém vésett minta miatt, a fejem sajgott a kimerültségtől és az alvás leküzdhetetlen vágyától, a végtagjaim ólom súlyúak voltak, ahogy az izmaim a fáradtság miatt már nem bírták el a saját súlyukat sem, a gyomrom háborgott és egyszerre voltam éhes és undorodtam az étel gondolatától, fáztam s izzadtam, betegnek és gyengének éreztem magamat... 

Kinyílt az ajtó. Arra fordítottam a fejemet és megláttam őt. Jungkook? Nem, biztosan csak a kimerültség játszik az elmémmel. Sietős léptekkel haladt felém, de én nem mozdultam. Nem akartam elhinni, hogy ez a valóság. 

Végül feltápászkodtam, hogy felkészüljek a következő megmérettetésemre. Ránéztem az előttem álló férfira és pislogtam párat, hogy eloszlassam az agyam ködös játékát. De nem tisztult és nem változott a kép. Még mindig ugyanaz a férfias, markáns arc volt előttem, a kócos haja, a meglepően kerek szemei, ami kissé beesett volt és fáradtabb a megszokottnál... a magas test, amit egy egyszerű, fekete farmernadrág és egy fehér póló fedett. 

A maffia karjaiban (BTS-JK)Where stories live. Discover now