Én csak utazni akartam, megnézni ezt a csodálatos országot és tanulni a nyelvet. Minden olyan jól indult, a szüleim kifizették a repülőjegyemet, a szállást és még egy helyi idegenvezetőt is, aki tíz napig kísérgetett.
És mi lett belőle? Félelem és r...
- Akkor a bordó? - Léptem ki a próbafülkéből, aznap már vagy negyvenedjére. Soha nem hinné az ember, hogy valaha is meg tudja utálni a ruhákat, főleg egy nő. De amikor már a nyolcadik boltban-mert számoltam! - A hatvanhetedik(mert ezt is számoltam) ruhát vettem a kezembe és ebből legalább ötvenet felpróbáltam, már kezdett elegem lenni. Elfáradtam, nehezemre esett belepréselni magam a szűk ruhákba, aztán lehámozni magamról őket, az üzletek neonfényei hatására már könnyezett a szemem és alig láttam meg a különbséget zöld és lila ruha között.
Kedvtelenül álltam a függöny előtt és hagytam, hogy Jungkook a szokásos, hosszú percekig tartó szkennelésével megnézze a ruhát és persze engem, aztán visszaküldjön, hogy nem elég jó. Elhittem, hogy ő is a tökéleteset akarja, hiszen nem akármilyen eseményre voltunk hivatalosak. Egész nap ideges volt és nyugtalan, bármit mondtam neki és akárhogy próbáltam meg-megérinteni, folyamatosan elhúzódott tőlem és feszült volt. Nem akartam ráerőltetni magamat, inkább én is meghúzódtam a háttérben és csendesen vártam, hogy történjen valami.
- Ez jó. Megvesszük - Bólintott keményen. Nem szólt többet csak nézett engem.
Visszamentem a fülkébe és magamra húztam a függönyt. Elkezdtem lehúzni magamról a feszes, elegáns ruhát és egyszerre voltam én is egyre feszültebb és megkönnyebbültebb. Feszültebb, mert tudtam, hogy mivel megvan a ruha, közelebb kerültünk az esti eseményhez, amitől görcsbe rándult a gyomrom, hacsak rágondoltam. De meg is könnyebbültem, hogy végre találtunk valamit, amiben tetszettem Jungkook-nak, vagy legalábbis a ruha tetszett neki.
-----
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Megdöbbenve néztem magam a gardrób hatalmas tükrében. Ez nem is én voltam. A hajamat egy kócos, de elegáns kontyba fogtam, amiből pár tincset lógni hagytam lefelé. Sminket soha nem viseltem és úgy tűnt, nem is kellett, hiszen a barna szemeimet a sűrű pilláim úgy keretezték, mintha spirállal kihúztam volna őket, a számat pedig egy egyszerű szőlőzsírral fényesítettem és tápláltam. Viszont a ruha...az valami eszméletlen volt. Pánt nélküli piros anyag, a mellénél szűkített fazon. Alatta strasszos övvel összefogták a ruhát és ez a kis trükk megemelte az amúgy kicsi melleimet. Szükségem volt rá, hiszen melltartót nem vettem fel a ruha alá. A piros, selymes anyag az ezüstös kövek alól csak lógott lefelé és a combom közepéig látni engedte vékony, fehér lábaimat. Vékony lábaim egy ezüst magassarkúban végezték, aminek alig négy-öt pántja megfogta a lábamat, de az egészet megmutatta a kíváncsi szempároknak.
Ügyetlenül sétálgattam a cipőben, hogy megszokjam a magas emelést. Évek óta nem volt rajtam magasított talp és főleg nem kellett úgy telesítenem benne, mintha abban születtem volna. A félelem és izgalom vegyes keverékétől megremegtek a lábaim, ahogy az idő egyre közelebb érkezett az induláshoz, de ez megnehezítette a cipővel való együttműködésemet.
Vettem egy mély levegőt és a szemembe néztem a tükörben. Csinos vagyok, magabiztos és az elmúlt hetekben eleget bizonyítottam, hogy kész legyek erre. Nem lesz semmi baj, nem fogok megijedni és meghátrálni. Bármi történjék is, kiállok magamért, hogy bebizonyítsam, igenis képes vagyok erre! Készen állok erre a feladatra, ebben a környezetben és ezekkel az emberekkel. Bólintottam magamnak és kifújtam a bent tartott levegőt. A közönyös arcom jegesnek tűnt és érzelemmentesnek, pontosan, ahogy annak kellett lennie.
