A maffia karjaiban (BTS-JK)

64

A levegőt kapkodva ébredtem fel. Nem tudom, mikor jutottam újra oxigénhez és hogyan éltem túl, de úgy tűnik még ráhúztam pár óra alvást, ha már úgyis feküdtem. Immáron a Nap sugarai besütöttek az aprócska ablakon. Fejkörzést végeztem, hogy megmozgassam az elgémberedett nyakamat. Ásítani akartam, de egy hatalmas nyögés lett belőle, amint az előző este- vagy ma reggel már nem tudom- kapott ütés helye az állkapcsomon hevesen emlékeztetett, hogy rohadtul fáj. Nem sokkal később már az egész felsőtestem sajgott, ahová a vassal érkeztek az ütések. Egy remek kapcsolat kezdete az apósoddal, nemde?

Egy palack víz volt a pince közepére állítva. Amíg meg nem láttam, eszembe sem jutott, hogy majdnem két napja nem is ittam. A szám összeragadt, ahogy figyeltem az egyszerű itókát. Nehézkesen feltápászkodtam és odavonszoltam magam a vízhez. Grimaszolva lehajoltam érte és kinyitottam. Hatalmasakat kortyoltam belőle és élveztem, hogy a már szúró torkomat lemossa a hűvös folyadék. Nem itta meg mindet, bár szívem szerint lehúztam volna, sőt még egyszer ennyit is, de nem tudhattam, mikor kapok még inni vagy egyáltalán kapok e még.

Jobbra-balra dőltem, megmozgattam a végtagjaimat és mindenemet próbáltam mozgatni, még akkor is, ha sírni lett volna kedvem a fájdalomtól. Nem akartam, hogy elgémberedjek, akkor aztán végképp semmi esélyem nem lett volna sem egyenesen állni, sem védekezni, sem erőt kifejteni. Bár az attól függ... ha Jungkook apja jelent volna meg ismét, a legkisebb ellenállást sem mutattam volna, mert tudtam, hogy ezt várja el tőlem. De amint valaki más lépett volna be az ajtón, gondolkodás nélkül nyomtam volna le a vizes palackot a torkán, mivel azzal is tisztában voltam, hogy ezt is látni akarja tőlem. Jungkook sokszor mondta már, hogy ha ilyen helyzetek adódnak, akkor a családot hagyjuk ki belőle. Arra gondolt, hogy ha esetleg ott állna előttem Jeon főnök, egy pisztolyt szegezve rám, mellette pedig egy üres kezű férfi, mindenképpen a védtelenre támadjak, mert a család sérthetetlen. Nem igazán értettem, hiszen mi van, ha éppen a főnök akarna nekem ártani és a másik mondjuk megvédeni? Azonban az idő múlásával, amit a Jeon családban töltöttem, megtanultam, hogy a legrosszabb esetben sem bántjuk a családtagokat, kivéve, ha árult...de az ugye nem történhet meg ebben a famíliában.

Hiányzott Jungkook. Minden egyes percben emlékeztettem magam arra, hogy miatta-miattunk- csinálom ezt az egészet. Néha már csak kiabálni akartam, hogy "Feladom" vagy "engedjetek ki", de ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy mennyire akarom s őt és egy ilyen szóval elronthatok mindent. Én meghalnék, Jungkook pedig egyedül maradna. Vajon túllépne rajtam és keresne mást? Mennyire hiányoznék neki, ha egyáltalán hiányolna? Mennyi idő kellene neki, amíg egy újabb nővel állítana be az apjához és az anyjához? Egy másik nő kibírná ezt? Persze, hiszen valószínűleg a maffia köreiből választana magának új partnert. Én vagyok valószínűleg az egyetlen a történelmük során, aki nem oda született, mégis a vezető 'klánhoz' fog tartozni. Igen, oda fogok tartozni, mert megcsinálom ezt a szarságot, kibírom és végigviszem és be fogom bizonyítani nekik, hogy én is vagyok legalább annyira kitartó, mint bármelyik maffiacsirke, és hogy sokkal jobb vagyok, mint bárki más, aki Jungkook mellett lehetne-vagyis reméltem és el akartam hinni. Tudtam, hogy eleinte lenéztek Jungkook szülei, mert kívülálló vagyok. Egy tudatlan, ártatlan kis senki voltam, akit a fiuk hozott be ebbe a világba. De tanultam. Tanultam Jungkook-tól, tanultam az édesanyjától is és éppen ezért kétszer keményebben kellett küzdenem, hogy ne tapossanak el, elviseltem a megaláztatásokat, a fájdalmat, a kétségeket és a durva világot.... és már csak ez a faszság van hátra, hogy végleg elhiggyék, hogy nem vagyok olyan, akit el lehet tiporni és földbe döngölni csak azért, mert máshová születtem és volt gyerekkorom...

--------

*Jungkook POV*

JaeHwa kezd bedilizni. Aggódtam érte. Reggel nagyon ideges voltam magamra, amikor visszatekerve a felvételeket láttam és hallottam az apámmal való szenvedését. És én átaludtam. Aludtam, amíg ő szenvedett, félve, de mégis magabiztosan válaszolt apám kérdéseire, elviselte a hatalmas ütéseket, aztán egyszerűen kiterült. Hirtelen azt hittem, hogy vége van, hogy meghalt a levegő hiánya miatt, a szívem pedig összeszorult, a gyomrom miniatűrre zsugorodott, a fejem zsongott és sírni akartam. Vadállat módjára püföltem a billentyűzetet, hogy haladjon előre a felvétel, hogy végre megpillantsam a jelenbeli képkockákat. Fel voltam készülve rá, hogy még mindig fekve találom, ugyanabban a pozícióban, élettelenül, de legbelül imádkoztam, hogy álljon, de legalábbis éljen.

Hatalmasan sóhajtottam, amikor a szemeim megtalálták a lányt a falnak dőlve, álló helyzetben. Örömöm nem tartott sokáig, amikor elért a tudatomig, hogy teljesen szétesett. A felvétel szerint ismételten csak két vagy három órát aludhatott, ami kezdett az idegeire menni. Fel-alá járkált az üres pincében, a kezében lóbálva egy vizes palackot. Néha megállt és maga elé emelte a vizet és hosszú percekig csak nézte, mintha lenne benne valami, vagy legalább tőle várna valami választ. De mielőtt bármi történt volna, megint leejtette a kezét maga mellé és újabb köröket rótt a sivár környezetben.

Megállt a falnál, szemben a hideg, szürke betonnal és nekidöntötte a homlokát. A kezei csak lógtak a teste és a fal között, aztán erő hiányában kiesett az ujjai közül a palack. Rosszabb volt, mint egy elmegyógyintézet legsötétebb felvétele. Ráadásul, hogy akit néztem, a szerelmem volt és tudtam, hogy valahol miattam került oda és éli át mindazt, amit, hihetetlen bűntudattal ajándékozott meg engem. Két napja folyamatosan szorult a torkom, gombócot éreztem benne, nem tudtam enni és mart a belsőm, mintha valami savat itattak volna velem, hogy lassan emésszen meg belülről.

- Tarts ki, Jagiya! Már nincs sok hátra! - Suttogtam a kijelzőbe. - Tudom, hogy megcsinálod, erős vagy! Kérlek, ne add fel, kellesz nekem!

Én is kezdek begolyózni. Egy laptophoz beszélek... Nem, mintha segíteni tudna, hogy JaeHwa túléljen és erős maradjon, mégis hinni akartam, hogy így van. Hihetetlenül bíztam a lányban, ilyen még nem történt meg velem. Egész életemben bizalmatlan és kételkedő voltam, mert erre neveltek. A szüleimen kívül senkire nem hallgattam és nem adtam senki véleményére, nem akartam segítséget, önző és önfejű voltam, erre most itt van ez a nő, akinek adok a szavára, elvárom a segítségét és bízom benne, meghallgatom és megfontolom az ajánlatait és a szavait....és most készülök feleségül venni. Huszonkét évesen családom lesz, ő pedig húsz évesen a feleségem lesz. Mindössze fél évnyi- vagy mennyi is? - ismeretség után. Már azt sem tudom, mikor ismertem meg, olyan, mintha évek óta a legjobb barátok és szeretők lennénk. Nem érzem magam lekötve, egyszerűen csak... vagyok? Igen vele vagyok és ez így jó, ahogy van. Az együtt töltött idő, a tér, amit hagyunk egymásnak, a közös dolgaink és az együttlétek...

Sóhajtottam. Hiányzik. Lehet, hogy túlaggódom a helyzetet, de nem tehettem róla. Szerettem és meg akartam védeni, erre most itt nézem, ahogy négy napig senyved egy kibaszott pincében azért, mert én rohadtul szeretem és el akarom venni. Normális esetben egy eljegyzés után partik, családi összejövetelek vannak és önfeledt boldogság, aztán itt vagyunk mi, ahol a partik helyett verés, a családi összejövetelek helyett egy eldugott pince és egyedüllét van, boldogság helyett pedig végletes aggodalom és önmarcangolás. Hát nem szép az élet?

*JaeHwa POV*

Jungkook-ért, JaeHwa! Jungkook-ért csinálod. Mert szereted és vele akarsz lenni. Az egész életedet vele akarod leélni és ezért viseld el ezt a kis semmiséget! Semmiséget? Az életemmel játszok! De azért teszed, akit szeretsz! Igen, nagyon szeretem őt és... és ha nem élem túl? Már kétszer majdnem meghaltam és mennyi idő telt is el? Két nap? Vagy három? Miért nem kapo legalább egy kibaszott órát? Ez  idegőrlő.

Hosszú percekig csitítottam a bennem viaskodó két felemet, mert kezdtem megijedni magamtól. Nem tudtam másra gondolni- és nem is akartam- csak Jeon Jungkook angyali arcára, a tökéletes testére, a mámorító illatára, a fülbemászó hangjára és a teste melegére, hogy mennyire jó érzés, amikor átölel, amikor megcsókol és amikor együtt vagyunk, mennyire élvezem az apró dolgokat is, mint azt, hogy üljön mellettem a kanapén, hogy köszöntsön reggelente, hogy hallja a lélegzetvételeimet magam mellett.... Észre se vettem, hogy ezek a most már hétköznapi és jelentéktelen dolgok mennyire hiányoznak. Ha kijutok innen, esküszöm csak lélegezni akarom hallani őt egy teljes napig, semmi mást! Ha kijutok innen...