Én csak utazni akartam, megnézni ezt a csodálatos országot és tanulni a nyelvet. Minden olyan jól indult, a szüleim kifizették a repülőjegyemet, a szállást és még egy helyi idegenvezetőt is, aki tíz napig kísérgetett.
És mi lett belőle? Félelem és r...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
- Feljebb! - Utasított kemény hangon a nő. Tettem, amire kért és a jobb karomat kicsit feljebb tornáztam, hogy a kezemben lévő fegyver a célra mutasson. - Még egy kicsit - A középkorú nő mögöttem állt és próbálta az én szemmagasságomban látni a céltáblát, hogy minél jobban taníthasson.
Délelőtt, mikor már megittam a reggeli zöld teát és éppen indultam volna a könyvtárba, hogy elüssem az időt, mert Jungkook már nem volt otthon, megjelent előttem HwanGi (azt jelenti, fényesség, ragyogás, ami a család szempontjából nagyon fontos, mint 'maffiamama'), Jungkook édesanyja, hogy menjek vele. Nem ellenkeztem, csak felkaptam a cipőmet és követtem. Végigsétáltunk a gyönyörű kerten, aztán beszálltunk a fekete terepjáróba, ami ránk várt.
Az út csendesen telt, HwanGi csak gyorsan kifaggatott a fiával való kapcsolatomról és olyan személyes dolgokról, amiket nem találhatott meg aközben, amikor utánam nyomozott a férje. Ezután némán tettük meg a nagyjából félórás utat, leszámítva pár elenyésző, hétköznapi csevejt. A hölgy sokkal közvetlenebb volt, mint a férje, bár ő is rendkívül kimért és feszes volt, vigyázott, hogy mi jött ki a száján. Légiesen, egyenesen mozgott, akár egy régi balett táncos, akit kötelek segítenek abban, hogy úgy tűnjön, mintha repülne.
Miután kiszálltunk az autóból, egy épületet pillantottam meg. Halványsárga falairól már a repedezett, töredezett festékréteg foltokban hiányzott, ablakain rács volt. Nem mondom, hogy nem volt azonnal hányingerem, ahogy belegondoltam, miket tudna itt velem csinálni, ha megkíméli az életemet akkor is szörnyű. Azonnal lefutott a fejemben az összes másodperc, amit az elmúlt két hétben megéltem, amióta utoljára láttuk egymást, hogy megtaláljam az emlékeim között azt a pillanatot, amikor talán rosszat tettem és ezért büntetés vagy halál jár. Nem tudtam ilyenről, de ilyen helyzetben az ember még azt is veszélyesnek találja, amikor kidobott egy fél szelet kenyeret a kukába, ki tudja, hogy nem azért kapja e azt, amit kapni fog.
De előzetes várakozásaimmal szemben, ahogy beléptünk az épületbe, mindenki köszöntött minket. HwanGi egy szimpla, fölényes bólintással lerendezte az összes ott tartózkodót, ami eléggé tiszteletteljes és érthető volt a hierarchia szempontjából. Követtem a példáját és én is egy biccentéssel köszöntem. Már megtanultam, hogy az egyedüli személyek, akiknek tényleg tiszteletemet kell mutatnom és rendesen meghajolnom, azok Jungkook szülei. Átsétáltunk egy hallon, aztán ki ismét a szabadba.
Lőtérre hozott. Egyből elgondolkodtam rajta, hogy én lövök vagy engem lőnek? A körbekerített tisztáson hat pakk volt elkülönítve, mindegyik egy kis asztalkával rendelkezett és egy fa állvány határolta el a mellette lévőtől. Minden kis helyiséghez tartozott egy-egy céltábla vagy gumibábú, ki mire lőtt. A nő adott nekem egy fülhallgatót, aztán beállított az egyik asztalhoz.
Gyorsan, de mégis türelmesen elmondta a fegyverhasználat alapjait, aztán már bele is kezdett. Először fogta a kezemet, hogy megmutassa a tartást, és hogy megszoktassa velem azt az erőt, amivel tartanom kell a pisztolyt, hogy tényleg oda találjon a golyó, ahová én azt akartam. Egy jó háromnegyed óra után már szabadon kellett csinálnom, de ott állt mögöttem és instrukciókat adott, hogy minél jobb legyek. Igyekeztem kihozni magamból a legjobbat, nem akartam sem csalódást okozni, sem leégetni magamat a hölgy előtt, aki a fele annak a kettő személynek, akik konkrétan az életemért felelnek. Ha nem bizonyítom be neki, hogy elég vagyok a fia mellé, akkor meghalok. Ilyen egyszerű a történet.
