Vérszomj | HOPEMIN

1.rész

„Park Jimin. 16 éves, szingli, még szűz. 173 cm magas, testileg ép és egészséges, sportteljesítménye átlagon aluli. Tanulmányi eredménye közepes, semmiben sem kiemelkedő, átlagos tinédzser. Szabadidejében a suli izomagyú bikái elől bujkál. Különleges képességei közé tartozik az emberek elijesztése maga körül és a mogorva lajhárstílus alakítása."

Egy újabb reggelre ébredek. Érzem, ahogy arcomat egyre jobban égetik a türelmetlenkedő napsugarak. Á, szóval nem haltam meg álmomban. Király. Akkor írhatom ezt a napot is a „még élek" listámra. Csak pozitívan Jimin! Lehet ez a nap más lesz, mint a többi, talán nem rakják tele a szekrényed sárral, talán nem kapok mindenkitől szúrós pillantásokat, talán nem kell menekülnöm az izomagyúak elől... Talán.
Kimásztam a pihe-puha, védelmet nyújtó ágyamból és lajhár tempóban lebaktattam a lépcsőn. A nappalin átsuhanva orromat megcsapta a konyhából áradó frissen főzött kávé illata. Bebaktattam és lehuppantam a székre.
- Jó reggelt kincsem! – száguldott be a konyhába anya. Nyomott egy gyors puszit kipirult arcomra, majd egyből loholt is át a másik szobába.
- Neked is. – mosolyogtam magam elé bambán.
- Apádat már hajnalban behívták az őrsre, nem tud elvinni! – kiáltott a nappaliból. Ha jól sejtem, megbeszélésre kell mennie és máris késésben van. Anyum sem a pontosságáról ismert.
- Nem baj. Majd megyek gyalog.
- Csak nehogy elkéss, – kapta fel a táskáját az asztalról. – mint ahogy én.
Egy hatalmas sóhaj kíséretében még pár dolgot beledobált és futott is a tükörhöz, ahol parfüméből, a jól megszokott mozdulatokkal suhintott párat magára. Szeretem az illatát, fahéj és narancs keveréke, a karácsonyra emlékeztet.
- Bocsi kincsem mennem kell, mert leszedik a fejemet. Ne felejts el bezárni magad után! - Az ajtó hangos puffanással csapódott be mögötte. Hozzászoktam már anyum reggeli rohanásaihoz. Meteorológus. Köztudott, hogy nekik jóval előbb kezdődik a műszak, mint másoknak. Mikor kisebb voltam, minden reggel a „Ki korán kel, jó időt lel" monológjával ébresztett. Meg kéne fogadnia a saját tanácsát, mert szinte mindig elkésik.

És én megint egyedül vagyok. Túl nagy a csend...
Odakullogtam a kávéfőzőhöz és kiöntöttem bögrémbe a maradék fekete löttyöt. Én mondom ez az éltetőerőm, a reggeli energialöketet ebből nyerem. Miután megittam, megindultam a fürdő felé. Gondosan beállítottam a hajamat és megmostam a fogamat. Ez az egy dolog, amire nagyon allergiás vagyok, ha valaki nem mos fogat. Nálam ez a „bedobok egy rágót" olyan igénytelen megoldásnak tűnik. A rágó csak egy kis ideig képes visszatartani a szájszagot, de utána, már semmit sem ér. Iszonyat száj- és fogmániás vagyok. Lehet fogorvosnak kéne tanulnom. Hmm, nem is olyan rossz ötlet. Miért is nem jutott ez előbb az eszembe?
Felballagtam a szobámba, majd szekrényemet megcélozva kihalásztam pár tiszta ruhadarabot. Hátamra kapva a könyvekkel teli táskámat, letrappoltam a nyikorgó lépcsőkön. Kifelé menet megálltam a tükör előtt, hosszasan végigmérve magamat tetőtől talpig. Ruházatommal szemezve, sikeresen megállapítottam, ma is meg fognak találni az izomagyúak. Beletörődve sanyarú sorsomba, felsóhajtottam, majd kiléptem az ajtón. Bezártam magam után és csilingelő kulcsaimat zsebre vágva megindultam a suli felé.
Minél jobban távolodtam békés otthonomtól, egyre többet nézegettem vissza a házunkra. Lehet még is jobban jártam volna, ha kinyiffanok álmomban...

Az út hamar eltelt és mire feleszméltem már ott álltam a nyüzsgő gimnázium kapuja előtt. Nyugi Jimin, nagy levegő! Ki és be! Ki és be! Úgy van! Nem lesz gond.
Feltéptem az ajtót és beléptem. Megcsapott az a szokásos izzadság és a lekoptatott műanyag padlóburkolat szaga. Istenem könyörgök, senki se szúrjon ki! Legalább egy nyugodt napom hadd legyen. Szekrényemet megcélozva, gyorsan végigsuhantam a zajos folyosón, meg sem álltam, míg oda nem értem. Na lássuk, ma milyen meglepetés lapul benne? Romlott mustáros szendvics vagy esetleg megint izzadt zokni áradat fog ellepni?
Gyors mozdulattal feltéptem az ajtaját. Semmi. Semmi?! Hűha, valami történhetett, hiszen eddig mindig volt benne valami nekem szánt „ajándék". A kedvencem ezek közül a hatalmas poszteres meglepetés, mely abból állt, hogy egy gigantikus képet ragasztottak Tylor McFieldről – a kosárcsapat kapitányáról – a szekrényemre és nagyon kreatívan felé firkantották „Szeretlek Tylor".