Vérszomj | HOPEMIN

9.rész

A hallottakra szemeim kétszer akkorára tágultak. Egyszerűen nem hittem a fülemnek.
- Tessék? – kérdeztem vissza reflexből. – M-meghalt?
- Tegnap éjjel találták meg a holttestét. – kotorászott a lapok között.
- De m-mégis h-hogy? – dadogtam döbbenten.
- Eddig még nem tudni mi eredményezte elhalálozásának okát, viszont a rendőrség már vizsgálatok alá vetette a testet. – tolta feljebb szemüvegét. - Egy hete bejelentették eltűnt személyként és azóta folytak a nyomozások utána. Természetesen ez tegnap lezárult, mivel megtalálták a holtestét.
Hét nap. Hét nyamvadt napig nem teszem ki a lábam és akkor is ez történik. Természetesen sokkolt a hír, ámbár mérhetetlen fájdalmat mégsem tudott okozni. Biztos kegyetlennek tűnhetek, de kit akarok áltatni? Mindig is rühelltem, és nem egyszer keserítette már meg az életem. Érezhetnék most úgy is, hogy „Hurrá kinyiffant a zaklatóm!", csakhogy én nem ilyen vagyok. Rémes személyiséggel rendelkezett, önimádó izomagy volt, kedvenc szórakozásai közé tartozott a mindennapjaim megnyomorítása... azonban a halál igazságtalan büntetés, még vele szemben is.
- Gondolom kíváncsi az itt léte okára, nincs igazam? – nézett egyenesen szemembe. Meglepő kérdésére bizonytalanul bólintottam.
- Sok szemtanú állítja, hogy önök ketten az eltűnése előtti napon összetűzésbe keveredtek. – nézett fel a papírok közül. Sejthettem volna. Park Jimin megint miért került slamasztikába? Mert TÉVESEN vádolják! Ez esetben gyilkossággal. Csúcs! Egyre jobb!
– Esetleg történt utána valami ami... - folytatta. Na jó, ebből elég! Nincs sok önbecsülésem, de azért ez most azt a parányit is ripityára zúzta. Sok mindent elnézek az emberek részéről, viszont ebben a helyzetben jogom van kiállni magamért.
- Komolyan azt feltételezik rólam, hogy képes lennék valakit bosszúból megölni?! – bukott ki belőlem. Kirohanásommal szemmel láthatóan meghökkentettem törtető vallatómat. Nem sokáig habozott, nyakkendőjét megszorítva folytatta az idegeimet kicsináló szövegelését.
- Senki sem mondott ilyet, csak a tényekkel próbáltam szembesíteni. Tylor akkor tűnt el, mikor maga.
- De én nem tűntem el hanem betegen feküdtem otthon! – fakadtam ki. Hogy lettem hirtelen áldozatból elkövető? Tisztában vannak vele, hogy ő mit követett el ellenem? Amiket művelt, simán be tudnám saccolni a zaklatás kategóriába. Egy adott személlyel szemben megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítása igenis zaklatásnak minősül. A seriff fia vagyok, ha már mást nem is, legalább ezt az egyet biztosra tudom!
Kiborulásomat halk kopogások szakították meg, melyek az ajtó túloldaláról érkeztek. A komor férfi tekintetét a hangforrás felé kapta.
- Igen? – kiáltott a kopogtatónak. Az ajtó nyikorogva kinyílt ezzel együtt belépett az én megmentő őrangyalom, apa. Hála a magasságos égnek!
- Apa! – csillantak fel szemeim.
- Ó, Park seriff! Üdvözlöm! – lepődött meg karót nyelt vallatóm. Apa köszönésképp biccentett, majd egy bíztató mosolyt küldött felém.
- Mi járatban? – kérdezte az asztal mögött ülő.
- Jöttem kimenteni a fiamat. – kacsintott rám, majd visszafordulva a férfihoz, arcán ridegebb érzelmek ültek ki. - A fiam nem gyilkos! – nézett farkasszemet vallatómmal.
- Park seriff, ezt egy szóval se állította senki. – mentegetőzött. - Egyszerűen csak próbálom összerakosgatni a darabkákat.
- Értem. Akkor bizonyára ezért volt kitűzve a fiam képe a „fő gyanúsítottak" falára. – A pasas erre a váratlan vádolásra szemét lesütötte. Á, már mindent értek. Teljességgel meg van róla győződve, hogy én csináltam ki Tylort. Megmagyarázza, hiszen kitűztek a gyanúsítottak falára. Ez egy sötét folt marad hátralévő életem folyamán. Nem sokáig hallgatott, ugyanis összeszedve érveit újból megpróbálkozott.
- Sok tény ellene szól. Tanúk vallomása alapján...
- Egész héten otthon feküdt! – szakította félbe őrangyalom. – Én vagyok ezért az állításért a tanú. Az anyját is megkérdezhetik. Ki sem mozdult.
- Jó de... - próbálkozott tovább a férfi.
- Kérlek! Ebbe ne vond bele a fiamat! Semmi köze hozzá!
Hosszas, villámokat szórós szemkontaktus tartás után a kitartó vallatom végül megenyhült.
- Rendben. – sóhajtotta. – Távozhat.
Életemben nem kapcsoltam még ilyen gyorsan. Mint a villám, úgy ugrottam fel a kanapéról ezzel egy időben pedig ki is vágtattam a frusztráló irodából. Apa sem sokat időzött oda bent, amint lehetősége adódott, egyből kisietett. Az ajtó mögötte keserű nyikorgással záródott. Istenem, add, hogy soha a büdös életbe még csak a közelébe se kerüljek ennek a teremnek.
- Köszi apa! Örök hálám! – öleltem át dudorodó sörpocakját, amit az évek során növesztett.
- Ugyan kisfiam, ez csak természetes. – kacagott gyermeki viselkedésemen. – Nem ülhettem tétlenül, miközben a fiamat gyilkossággal vádolják.
- Mi történt valójában? – kérdeztem. Valami áll ennek a háttérbe és én ki fogom deríteni mi az. Karomat megfogva kicsivel arrébb vonultunk, majd mondandóját suttogva kezdte el.
- Ezt a Tylor fiút, - sóhajtott. - szintén valami állat támadhatta meg.
- Állat? Megint?
- A hulláját a folyó sodorta a partra. Csak egy kiszikkadt test maradt belőle.
Megint eltűnt belőle az összes vér? Pont, mint annál a nőnél. Ez egyre morbidabb. Ki képes ilyenre?
- De biztos, hogy állat volt?
- Az tűnik a leglogikusabbnak. – sóhajtotta apa.
- Mégis hány állatról hallottad azt, hogy kiszívja az emberből az összes vért? Ez valami mutáns szúnyog?
- Én sem tudok többet, egyelőre. Ha szerzek új infót, mindenképp tájékoztatlak róla. – kacsintott. – Most viszont sipirc órára! Ha anyád megint megtudja, hogy lógtál, neked véged!
- Oké oké sietek. – mosolyogtam rá. Megfordult és végigsétált a folyosón. Miután háta teljesen eltűnt a látótérből, visszabandukoltam szekrényemhez. Cuccaimat magamhoz véve elindultam osztályom felé. Most vagy soha Jimin! Üdvözöllek ismét a pokolban! Itt az ideje visszaszokni...