Vérszomj | HOPEMIN

10.rész

Nem tudtam elaludni, bármennyire is próbáltam, nem jött álom szemeimre. A tények, amikkel ma szembesültem egyszerűen nem hagytak nyugodni. Agyam sehogy se tudta feldolgozni és összeilleszteni az információkat. Forgolódtam, dobálgattam magam ide-oda az ágyon, végül egy igazi kínszenvedés után végre sikerült végtagjaimat kényelmes pozícióba rendeznem. Szende szundításomat halk puffanás szakította félbe. Ijedten kaptam fel fejem a hirtelen keletkezett hangforrás felé, ezzel egy időben nagy lendülettel felültem az ágyon. Hatalmasakat pislogva próbáltam felmérni sötét szobámat. Nem sokáig kellett kutakodnom tekintetem egyből megakadt egy nagyon nagyon NAGYON nem odaillő dolgon; egy ember formája rajzolódott ki a nyitott ablakom előtt. Szívem kihagyott egy ütemet, szemeimet kétségbeesetten dörzsöltem, reménykedve, hogy valójában nincs ott semmi és csak odaképzelem. Akármennyire nyomkodtam és kapartam fáradt pilláim, az alak ugyan ott virított az eddigi helyén mozdulatlanul. Lámpámat felcsapva csipkedtem karom, bizakodva, hogy felébredek ebből a túlzottan valóságosnak tűnő álomból.
- Jimin. – hallottam meg nevemet. Rettegve fordítottam fejem a hang irányába.
- Jimin. – hagyta el csodás ajkait ismét a nevem.
- Hoseok! – bámultam ledöbbenve az előttem álló gyönyörű fiút. Meglátva őt, mintha testem nem is én irányítottam volna, magától cselekedett. Leugrottam ágyamról és egyenesen a nyakába borultam. Teljes erővel való nekicsapódásomra egy halk nyekkenés volt a válasz. Fellélegezve erős préselésemből kezeit hátamra csúsztatta egy csilingelő kuncogás kíséretében. Mint egy kiscica, úgy bújtam mellkasába, miközben egyre szorosabban vont magához.
Eddig még nem éreztem soha ilyen mérhetetlen boldogságot. Az, hogy hosszú idő után végre újra láthatom határtalan örömmel töltött meg. Karjaival védelmezően ölelt körbe, testem övéhez simulva szívta magába mindenét. Nem emlékszem mióta álltunk ölelkezve a halvány lámpafénnyel megvilágított szobában, mivel fejemben gondolataim összekuszálódtak, ezzel együtt időérzékem is felbolydult. Számtalan kérdéssel akartam letámadni, de abban a pillanatban egy sem bukott ki belőlem. Hirtelen minden kellemetlen emlékem elhagyta elmém, semmilyen kételkedés vagy bizonytalanság sem maradt bennem. Csakis Ő rá tudtam figyelni, semmi másra. Végre újra láthatom, újra megérinthetem, végre ismét gyönyörködhetek hibátlan arcszerkezetében, végre újból elmélyedhetek meseszép íriszeiben. Melengető érzés futott keresztül bőrömön, amely átjárt kívül-belül. Teljes lényemmel hiányoltam, minden porcikám utána sóvárgott.
Kezeit lassan hátamról arcomra vezette, majd tenyere közé fogva tekintetemet egy vonalba emelte sajátjával. Nem szóltunk egy szót se, csak szemeinkkel levetkőztetve olvadtunk el egymásban. Nem azért nem mondtunk semmit, mert nem tudtunk, hanem azért mert egyszerűen nem kellett; izzó, szenvedéllyel teli pillantásaink mindent elárultak.
- Jimin. – súgta arcomat közelebb emelve övéhez. Tettére szemeimet szorosan összezártam és epekedve vártam a mennyországba való bejutást csodás ajkai által. Már csak milliméterek választottak el minket, közvetlen közelről éreztem egyenletes leheletét...
- Jimin! – zökkentett ki egy ismerős hang. Szemeim kipattantak ezt követően egy hatalmas lendülettel felemelkedtem fekvő helyzetemből. A beszűrődő napsugarak élesen nyilalltak bágyadt pupilláimba. Reggel van. Mi?!
- Jimin ébren vagy? – kiáltott kintről anya. – Kincsem, ha ilyen sokáig lustizol, megint el fogsz késni!

Ez most ugye csak egy rossz vicc?! Ugye nem...? Ilyen nincs! Ez mégis mi a pokol? Ne szórakozz, hogy ez csak egy álom volt...
Végigsodortam tekintetem a világos szobán és elkeseredetten kerestem bármi nyomot, ami igazolhatná, hogy talán tényleg megtörtént. Szomorú búcsút vettem a reménytől, ugyanis szembesülnöm kellett azzal, hogy minden ugyan úgy volt, ahogy lefekvésem előtt. Egy valami viszont meglehetősen szemet szúrt, ami nem más... mint a felizgult testem. Izzadságcseppek lézengtek homlokomon, a levegőt szaggatottan vettem, és legutolsó sorban a lenti Jiminke se volt tétlen; állt mint a cövek. Begerjedt reakciómon kívül az égvilágon semmi sem utalt arra, hogy esetleg tegnap éjjel bárki is betette volna a lábát ide.
Csak egy nyamvadt álom volt.
Egy nyamvadt álom, mi csak arra volt jó, hogy megbolygasson teljesen. Annyira valóságosnak tűnt, mintha valóban megérintettem volna. De egyáltalán miért reagált rá ilyen módón a szervezetem? Mit is művelek én most igazából? Beindultam egy fiútól? Pontosabban beindultam Jung Hoseoktól? Attól a menthetetlen szadistától? Első dolgom lesz orvoshoz menni...
- Kincsem! – jött egy újabb felszólítás ajtóm mögül.
- Fent vagyok anya! Mindjárt megyek! – másztam ki ágyamból. Kicsoszogtam és meg sem álltam a konyháig. Kávéra van szükségem. Jó sokra!