Vérszomj | HOPEMIN

7.rész

Az emberi létünk fantasztikus. De komolyan! Szerintem nem létezik olyan, hogy unalmas élet, hiszen mindig történik velünk valami, ami fenekestül felfordítja sivár napjainkat. Ha valaki kívülről szemléli az eseményeket, láthatja, hogy tulajdonképpen szüntelenül ugyanazt a monoton, egyhangú folyamatot ismételgetjük újra meg újra. Egyfolytában saját magunknak állítunk fel akadályokat, amik felett, ha elvesztjük az irányítást, képesek felülkerekedni rajtunk és akár teljes sötétségbe taszítani. Sokszor kerülünk szorult helyzetekbe, ahonnan nagy nehezen megpróbálunk kikecmeregni. Valakinek sikerül... valakinek nem. Hibázunk, aztán helyrehozzuk, hogy utána újra elkövethessük ugyanazt a hibát. Egy hatalmas, megállíthatatlan körforgás. És sajnos, vagy nem sajnos pont ezektől élet az élet. A változatos létünk során, olyan dolgokat is megtapasztalhatunk, amiről még csak álmodni se mertünk volna. Világunkban nem sok minden képes elérni azt a meghökkentő hatást, mikor az embernek szó szerint leesik az álla, vagy épp köpni-nyelni nem tud. Akik ilyennel kerülnek szembe, szerencsésnek mondhatják magukat. Legalábbis eddig ezt gondoltam...
Ugyanis a mai nap folyamán olyan esetnek lettem szemtanúja, ami pont ezt a reakciót váltotta ki belőlem. Ó, és hogy mi is ez a megdöbbentő ügy, ami majdnem szívrohamot okozott?
Hoseok meztelen, vízcseppekkel borított teste.
- Hahó kincsem! Figyelsz te rám? Vagy a falnak beszéltem egész idáig? – lengette meg anya kezét elbambult fejem előtt. Észre se vettem, hogy már egy ideje a plafont bámultam.
- Persze figyelek! Bejött az a hárpia az irodádba és...? – ültem fel a kanapén, az eddigi fekvő helyzetemet lecserélve.
- Nagyon untatlak igaz? – nevetett fel kihűlt kávéját megkavargatva.
- Dehogyis! Csak fárasztó napom volt és most úgy érzem teljesen lemerültem. – vakartam meg tarkómat. Először az az erőszakos, agymosott néni utána meg Hoseok cerkája. Ha tudná min mentem ma keresztül...
- El tudom képzelni milyen kimerítő lehetett, ha ellógtál három órát. – biccentett olyan „mindent tudok ám" kifejezéssel az arcán. Ó, akkor ezek szerint lebuktam. Annyi minden történt egymás után, hogy emiatt már el is felejtettem aggódni.
- Akkor most bajban vagyok?
- Igen. De ha megígéred, hogy ez csak egyszeri alkalom volt, és nem fordul elő többször, akkor lehet megkegyelmezek. – mosolyodott el. Na kinek van a világon a legjobb anyukája? Hát nekem!
- Ígérem. – ugrottam fel. - Szeretlek. – nyomtam egy nagy puszit arcára. Tettemre egy ideig vihorászott, azután átballagott a konyhába. Feltrappoltam a lépcsőn egyenesen a szobámba becaflatva, majd ágyamat célba véve kiterültem a lepedőn.
Feltaláltak már emlékezettörlésre szolgáló ketyerét? Ha esetleg még csak tesztelési idő alatt tartják, akkor most azonnal önként jelenkezek kísérleti alanynak! Bármit megteszek, csak had irtsam ki a Hoseoknál töltött délutánom minden apró darabját a fejemből! Sikeresen lejárattam magam... újfent. Istenem nem hiszem el, hogy az agyam ilyen könnyen elárult és egyik pillanatról a másikra képes volt felmondani a szolgálatot! Jimin most válaszolj nekem őszintén; miért nem tudtál volna valami normál emberi reakciót mutatni? Úgy érzem, itt az ideje, hogy az „elmélkedjünk Jimin életének fontos dolgairól" tevékenységemhez ismét neki fogjak. Kezdésnek egy igen fontos és elhalaszthatatlan témát kellene részletesen kivizsgálni; hogy lehetek ekkora balfék? Erre a kérdésre sürgősen kéne egy választ előhalásznom. Így születtem? Elraboltak az ufók? Esetleg kiskoromba tesztalanynak használtak és az egyik kísérleti szer nem úgy hatott, ahogy kellett volna? Talán valaki fejbevágott oviban? Mondjuk ez valószínűtlen. Ha valaki bántott volna az oviban Anne tuti megfojtotta volna. Szeretett velem a hercegeként bánni, akárhányszor együtt játszottunk, ő mindig a királylány volt, én meg a királyfi. Természetünkből adódóan már a játék elején nem jól osztottuk be a szerepeket, hiszen mindig neki kellett megvédenie engem a piszkálóktól annak ellenére, hogy elméletben nekem kellett volna a hős lovagnak lennem.

Hiába próbálkozok, szerintem egész életemben kereshetem az okot miért is ilyen peches az életem, úgyse fogok soha se rájönni. Bár biztos van rá mód, vagy esetleg valami tréning, ami alapján lehet orvosolni szerencsétlen sorsomat. Nagyon remélem, tényleg gyógyítható, mert a mai délutánom után meglehetősen nagy szükségem lesz rá, hiszen három órája még ledermedve álltam a hatalmas ház nappalijába, velem szemben a pucér Hoseokkal. Az édes csevejünk – melyre, ha csak visszagondolok, egyből a falat támadna kedvem kaparni – élénken él emlékeim legsötétebb alagútjaiban bevésődve.