Vérszomj | HOPEMIN

19.rész

A nap további része, amelyet az iskola kapun belül töltöttem meglehetősen hiányos. Kissé szédültem a vérveszteségnek köszönhetően, ezért homályos emlékek derengnek csupán. Mikor ismét kitisztult előttem a kép, fancsali pofával sétáltam végig a zsúfolt utcákon, figyelmen kívül hagytam a mellettem elhaladó, szúrósan méregető alakokat, a kisebb tömeg sem keltett bennem pánikot, szimplán csendben meredtem magam elé. Nem éreztem semmit, a gondolataim is a szokásostól eltérően hallgattak, lehajtott fejjel vonszoltam testem miközben a lassan haladó lábaimat néztem. Annyira belemerültem, hogy a teraszunkhoz érve kis híján orra buktam. Faarccal beballagtam a házba, hiába köszönt anyum lelkesen, csak egy halk sziára futotta tőlem, majd otthagyva szegényt, felmentem a szobámba. Levetettem magamról mindent, amiről csak egy kicsit is azt gondoltam, hogy nehezíti testem, így egy szál alsóneműben maradtam. Természetesen feleslegesen kezdtem nudizásba, tisztában voltam vele, miszerint nem a testemet éreztem nehéznek, hanem a lelkemet. Ledőltem az ágyra és a plafonra merevedtem. Valamilyen oknál fogva a kétségbeejtő agyi szülemények nem jelentkeztek, kietlen némaság uralkodott fejemben. Ilyet most tapasztaltam először, hogy a gondolataim nem sugároznak vészjósló állapotokat, egyszerűen csendben vannak, lehet megszántak, hiszen olyan nyilvánvaló volt a tény, hogy nem vagyok neki elég jó. Valószínűleg, ebből kifolyólag nem érzek semmilyen fájdalmat, se csalódottságot, elvégre mindvégig tudtam, csak apró reménysugarak hitegették el velem, hogy egyáltalán számítok neki.
És én újfent ugyanott kötöttem ki ahonnan elindultam; a tátongó ürességérzet, mely belülről szorongat. A nap is már rég nyugovóra tért, a horizonton a sötétség vette át az uralmat. Megint elpocsékoltam egy délutánt a heverészéssel, miközben agyaltam a semmin. Remek.
Mivel még mindig alsóban villogtam a szobában, felkaptam a székre terített, kinyűtt melegítő nadrágom, hozzá pedig a szekrényből kihalásztam egy bő felsőt. Tétlenül visszadőltem a puha matracra, karom nyakam alá csúsztattam és folytattam a semmittevős bámulást.
- Ah, honnan tudtad, hogy a macinaci a gyengém? – érkezett egy nem várt kérdés ablakom irányából. Azzal a lendülettel felültem az ágyon és riadtan kaptam fejem a hang irányába. Jung Hoseok szívdöglesztő mosollyal üldögélt az párkányomon, ráadásul olyan lazasággal mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A látványtól kapásból jobb kedvre derültem, csillogó szemekkel néztem ahogy leugrik a földre, ezt követően komótosan az ágyam mellé lépked. Ötletem sem volt, mit óhajt tőlem, csak csendben fürkésztem minden egyes apró mozdulatát. Egyébként lassacskán igazán megszokhatnám már a hirtelen felbukkanásait.
- Eljössz hozzám. – mondta határozottan. Semmi kérdés, semmi magyarázat, egy kijelentő mondattal elintézte az egészet. Kételkedve lestem szemeibe, próbáltam megfejteni mégis mi jár a fejében, viszont, mint mindig, most sem tett kivételt az arckifejezése; lehetetlen volt olvasni róla, ezért beletörődve a tudatlanságba, inkább értetlenül pislogtam rá.
- Csinálhatnánk ezt-azt. – súgta sejtelmesen. Több szóra nem is méltatott, hátat fordított és a nyitott ablakon keresztül eltűnt az éjszakában. Döbbenve kapkodtam fejem Hoseok hűlt helye és a fekete égbolt között, zavarodottan vakartam tarkóm. Mi a fene volt ez megint? Annyira értelmetlen néha amit csinál, képtelenség ép ésszel kiigazodni rajta. Mindenesetre a rövidke szóváltása elég egyértelmű volt: át kell mennem hozzá. Bárhonnan is nézem, ez egy kihagyhatatlan ajánlat, szívem a puszta gondolattól is hevesebben kezdett verni, csakhogy akad némi kivetnivaló. Először is a szüleim, akiknek valahogy el kéne mesélnem, miszerint én az éjszaka sötétjében egy vámpír villájába kívánkozok menni. Ha ezt így előadom, garantáltan elengednek...
Hirtelen vezérelve felpattantam, majd magamhoz vettem a hátizsákom és véletlenszerűen pakoltam bele holmikat. Ötletem sem volt mégis mit kéne magammal vinnem, így hát majdnem mindent beledobáltam a táskába, ami a kezem közé került. Mivel a 'csinálhatnánk ezt azt' részemről nem volt teljesen egyértelmű, a biztonság kedvéért könyveket is betuszkoltam, hátha tanulásra értette - mert ugyebár kedvenc elfoglaltsága, hogy velem játszadozzon - és lehet valójában direkt fogalmazott félreérthetően. Reméli, hogy majd összezavarodom, és szépen leégetem magam előtte, ő meg kénye-kedve szerint szivathat szét megtéveszthetőségem miatt. Én aztán nem adom meg neki az örömöt, minden esetre készenlétbe kell állnom. Cirka tíz perc után a kezdetben félig tömött táskám átalakult egy hatalmas, torz, dundi gombóccá, mire a cipzárt sikeresen berángattam, folyt rólam a víz. Elégedetten szemügyrevettem a készenléti felszerelésemet, aztán homlokomat megtörölve felkaptam a hátamra. Elindultam lefelé, de a harmadik lépés után megéreztem a felerősödő gravitációt a dundi gömböc - táska - alatt. Mire így eljutok Hoseok villájához, búcsút mondhatok a vállaimnak.
- Hova mész? - szegezte a kérdést kíváncsian kukucskáló anyukám a nappaliból. - Mi van a táskádban?
- Tanulni megyek. - pontosabban lehet, hogy Hoseok testéről fogok még többet tanulni... de ez már csak részletkérdés.
- Ilyenkor? – ráncolta tétován homlokát apum. A fotelben ülve olvasgatta újságját, de felbukkanásomra érdeklődve csukta össze és helyezte le az asztalra, hogy szúrósan méregethessen. Nyeltem egy nagyot, sejtettem, miképp ez nem lesz egyszerű menet.
- Igazából az egyik évfolyamtársam felajánlotta, hogy korrepetál egy-két tantárgyból. – kezdtem bele a hazugságáradatomba.
- Ilyenkor? – szegezte felém újra a kérdést édesapám, ám ezúttal még szigorúbban.
- Úgy beszéltük meg, hogy most este átugrom hozzá, elmagyaráz pár dolgot, reggel pedig gyakorlunk. – nagyon igyekeztem higgadt maradni, semmi bizonytalanságot nem mutathattam feléjük.
- Ez igazán kedves tőle. – lelkesedett anya két kezét boldogan összecsapva. Szuper, jól csinálom, anyut megvettem a sztorival, már csak apukám kérdéses...
- Ki ez a kedves évfolyamtársad? Ismerjük? – durmolta gyanakvóan, majd megvakarta állát. Tudtam, hogy nehéz meccs lesz vele, na de ennyire?
- Apuka! Végre a sarkára áll és a jövőjével foglalkozik, ne hátráltasd benne! – lövellt szigorú pillantást, mire apa megadóan bólintott.
- Rendben. De amint megérkeztél, azonnal küldj egy üzenetet!
- Oké! – kiáltottam lelkesen. Köszönöm anya, nélküled nem sikerült volna. Vidáman köszöntem el aggódó szüleimtől, ezt követően kivágtattam az ajtón, nekivágva a hűvös éjszakának. Mindhiába húzta vállaimat a súlyos táska, nem tudott lassításra bírni, gőzerővel haladtam végig az utcákon. A húszszoros sebességemnek köszönhetően igen rövid idő alatt érkeztem az óriás ház bejáratához. Eddig fel sem ötlött bennem a gondolat, - hiszen olyan felpezsdítve siettem – hogy mit tegyek. Otthon szépen bemeséltem, miképp én itt töltöm az éjszakát és várhatóan másnap térek haza.
HOGY IS KÉPZELTEM? Mi lesz, hogyha csak megint mond valamit, aztán elzavar? Vagy lehet ismét megcsapol, utána meg kiteszi a szűrömet. Akkora balfék vagyok...
- Min gondolkodsz Jimin? – érkezett hátam mögül a kérdés. – Akárhányszor látlak, kétségbeesetten töröd a kis buksid valamin. – lágy hangjától egész testemben belebizseregtem. Megfordultam és igéző szemeibe néztem. Tele voltam feldúlt érzésekkel és indulattal, mintha nem is én irányítottam volna magamat.
- Magamra hagytál, miután megcsapoltál. Kérdések százaival álltam egyedül a folyosón miközben belül összetörtem. Ki tudja hányadszorra esik már áldozatul reménykedő szívem neked, igazából nem számolom, mert tudom nem éri meg, hiszen úgyis egy örökös körforgás az egész. - nyeltem egy nagyot, miután befejeztem közlendőmet. Még én magam is meglepődtem, hogy milyen nyíltan el tudtam neki mondani, amit éreztem. Sokkal könnyebb lett tőle lelkiismeretem, azon gondolkodtam, bárcsak mindent ennyire egyszerűen képes lennék kifejezni és mások elé tárni. Hoseok reakciója meglepett, azt már réges-rég megtapasztaltam, hogy kiszámíthatatlan, sose lehet tudni mit tervez pontosan, vagy hogy mi a következő lépése. Lassan közelebb lépett felém, majd karjai közé vont. Védelmezően húzott magához, fejem mellkasába fúrtam, miközben hatalmasakat szippantottam bódító illatából. Egyik kezét gyengéden végigvezette a hátamon, óvatosan megsimította a nyakamat is, végül a fejemet cirógatta szelíden. Nyugodtság ölelte körbe zaklatott idegrendszerem, minden aggodalmam és szomorúságom elszállt, csupán békességet éreztem Hoseok melegétől.
- Nagyon sajnálom. – durmolta nyakamra, majd gyöngéd csókolt lehelt rá. – Nem tudtam, hogy ilyen hatással lesz rád. Nagyon sajnálom. – ujjaival megállás nélkül simítgatta tincseimet. Agyam felmondta a szolgálatot, nem tudtam betelni gyengéd szavaival és figyelmes érintéseivel. Mégis miként lehetséges, hogy elfeledtet velem minden rosszat?
- Meg ez a mostani akciódat se tudtam hova tenni. Megjelentél, közölted velem, amit akartál, azután fogtad magad és eltűntél. – tértem észhez. Kibújtam öleléséből és sértődöttet játszva keresztbe fontam karjaim mellkasom előtt. Erre Hoseok elmosolyodott, csábítóan megvillantotta hófehér fogsorát.
- Azért hívtalak ide, hogy kárpótolhassalak. Csukd be a szemed.
Engedelmeskedtem, egyből lehunytam pilláim. Karjaival ismét szorosan magához ölelt, ám ezúttal nem sokáig maradtunk ebben a pozícióban, egy nagyobb elrugaszkodást követően a lábaim alatt nem éreztem már a talajt. A légmozgás felerősödött körülöttünk, a testem könnyűnek éreztem, magasan repültünk felfelé.
- Most már kinyithatod. – Talpaim újra kemény felülettel érintkeztek, ezek szerint landoltunk. Első pillantásom Hoseok meseszép íriszeibe veszett el, majd alaposabban is felmértem a terepet. A tetőn álltunk, magasan a város felett, lenézve pedig minden olyan aprónak tűnt. Egy pokróc hevert mellettünk néhány gyertya társaságában.
- Mi ez? – kérdeztem meghittséggel töltve.
- Mondtam, hogy kárpótolni szeretnélek. – hajtotta le zavartan fejét. – Azt szeretném ha az első csókod különleges lenne.
Szívem elképesztő tempóra váltott, immár nem csak torkomban éreztem heves zakatolását, hanem testem minden szegletén. Egy gigantikus lüktető test lettem. Szavak nem jöttek a számra, csendben szipogtam a meghatottságtól, álmomban sem képzeltem ilyen szép gesztus. Óvatosan megfogta kezemet, majd a pokróc felé irányítva helyet foglaltunk rajta. Tekintetem az égre emeltem. Csillagok szikrázó fénye borította be a végtelen boltozatot és mikor belepillantottam Hoseok szemeibe, ugyanazon káprázó ragyogást láttam meg bennük. Finomat összekulcsolta kezeinket, ujjaink az érintésre készségesen fonódtak egymásba.
- Szabad? – simított bársonyos tenyerével arcomra. Pillantásában némi bizonytalanság fészkelődött, de annál inkább vágy áradt belőle. Apró bólintással adtam tudtára beleegyezésem, lehunytam szemeimet és vártam. Halk mozzanat, egy forró lehelet bőrömre; megcsókolt. Ajkaink kéjesen nyomódtak egymáshoz, minek következtében csontig hatoló tűz lobbant bennem. Eleinte lassan kóstolgattuk a mámorító élményt, viszont percek elteltével elöntött minket a vágy. Torkomból nyögés tört fel, ahogy egyre mohóbban csókolt. Ziháltan vettük a levegőt, édes ajka éhesen tapadt az enyémre, mintha belehalna, ha el kéne engednie. Legnagyobb fájdalmamra, el kellett válnunk, mert ha sokáig ekkora lendülettel folytattuk volna, minden bizonnyal megfulladok. Mondjuk ennél szebb halált el sem tudtam volna képzelni...
- Milyen volt? – cirógatta kipirult arcom.
- Tökéletes. – sóhajtottam kábultan. Nem tudtam megállni, hogy fülig ne szaladjon a szám. Hoseok törődő és érzékeny oldala, az egyik legédesebb dolog a világon. Mire feleszmélhettem az előző élvezetekből, ajkát újra enyémre tapasztotta. Eksztázisba burkolózott elmém, a fenséges ingerek kényeztették szervezetem minden kiéhezett pontját. Hosszas csókcsata után, ismét elváltunk egymástól. Még most is éreztem ujjainak érintését a bőrömön, belevesztem ragyogó íriszeibe, a gyerekes mosolya mellyel visszanézett rám, túlcsorduló boldogsággal töltött el. Érezted már valaha azt, hogy a szíved szinte kiugrik a helyéről, amikor rád néz egy bizonyos valaki? Amikor mosolyog még a nap is fényesebben ragyog, amikor megérint tiszta libabőr leszel, és elönt a forróság, mintha fel akarna robbanni. Ráadásul úgy sóvárogsz mindezek után, mint még soha semmi után. Amióta megismertelek, minden megváltozott. A Te szemed színe lett a kedvenc színem, a Te illatodra vágyom, a két karod lett az otthonom. Te lettél a mindenem.
- Térjünk lassan nyugovóra. – suttogta fülembe.
- Itt aludhatok? – kérdeztem vágyakozva.
- Természetesen. – Felsegített a pokrócról, majd karjaiba kapott, mint egy hercegnőt és leugrott a tetőről. A puha landolás után sem tett le, így vitt be a házba. Nem állítom, hogy nem voltam zavarban, a pici pillangók életre keltek gyomromban, de igyekeztem kiélvezni minden percét, míg karjaiban tartott.
- Menj, fürödj le. Biztosan jól esne egy ilyen hosszú nap után. – mondta halkan, majd óvatosan letett. Egy apró puszit nyomott arcomra, mire testhőmérsékletem kitörni készülő vulkánéval vált egyenlővé.